Halk zongoraszó. Olyan tökéletes és törékeny... máris tudom, hogy te játszol rajta. Szinte magamon érzem finom ujjaid érintését, ahogy a billentyűket lenyomod. Annyira szeretnék... semmire sem vágyok jobban, minthogy a hangszered lehessek, a te zongorád. Hogy boldoggá tehesselek, mert tudom, hogy számodra a zene a világ. Számomra pedig te és a játékod... ahogy az általad a zongorán keltett hangok bejutnak a fülembe, megtöltik szívemet, és boldogság jár át. A te boldogságod.
0 Comments
Tekintete elbűvöl. Ahogy előtte állok, és fájdalomtól terhes alakjára pillantok, azonnal megszűnik körülöttem minden. Csak őt látom. Pillantásában visszatükröződik a világmindenség. Szeme sarkaiban könnyek gyűlnek, és bár arcán halvány mosoly terül el, engem nem tud átverni. Látom az arckifejezése mögötti mérhetetlen fájdalmat. Szívem összeszorul, s az én szemeimbe is könnyek gyűlnek látva átható szenvedését. Ó, Istenem, miket meg nem tennék, hogy vékony ajkai őszinte mosolyra húzódjanak! – sóhajtozok magamban, ahogy évszázadok óta teszik az emberek, kik meglátják e festményt. Azt mondják, semmi sem örök. Az ő szépsége és melankolikus mosolya azonban időtlen csoda. Megjegyzés:
Ezt az egypercest a Műkedvelő műkincsrablók című film ihlette. Sokáig nem tetszett az arcom. Fájt, hogy nem olyan szép, keskeny arcom van, ami olyan tökéletesnek tűnik a többi nőn. Mert az ő csinoska pofijuk helyett nekem szélesebb állkapocs, és ezzel együtt inkább kerekded vonások jutottak.
De aztán elég volt a tükörbe néznem, hogy rádöbbenjek, mennyire ostoba gondolatok jártak korábban a fejemben. Hiszen mikor megpillantottam a tükörképem, mintha csak apukámat láttam volna. A rendetlen szőke tincseit, amiket csak a fiatalabb kori fotóin láthattam, mert mindig rövidre vágva, szinte kopaszon hordja a haját. A bölcs barázdákat a homlokán és a szemei körül. A szelíd, mégis acélos tekintetét, amiben láthatóan ég a tűz, ha elhatároz valamit. A vékony, ám szép arányos, hosszúkás ajkakat, amikről ha a szavak távoznak, azok akár ezrek fejében vernek visszhangot. Nem kellett sokat néznem magam, hogy rájöjjek, sosem kívánhattam volna szebbet. Hogy nincs az a vékony arc vagy dús ajak, amik akárcsak megközelíteni tudnák ezt a csodát. Utána soha többé nem akartam másmilyen lenni, mint amilyen vagyok, és sohasem kérdőjeleztem meg, miért olyan vonásokat kaptam, amilyeneket. És csak remélni tudom, hogy a nagyszerű jelleméből is örököltem valamit. Fölém magasodik ez az irtózatos óriás. Körülötte mindenhol csak a pusztulás nyoma látszik: tűz és a holtak égbe emelkedő lelke világítja meg a sötét éjszakát. Mély hörgését hallva a lábam is megremeg, és bár az egész belsőm ég az iszonyattól, mégsem vagyok képes levenni róla a tekintetemet. Megsemmisülten állok előtte a magam parányi, gyarló létével, míg ez a magasztos, istentelen lény megsemmisít mindent, amit ismerek és szeretek. Egyszerre gyűlölöm tiszta szívemből és imádom, mint még eddig semmit. Rémisztő külsejétől a csontvelőm mélyéig hatol a félelem, a lelkem egy sötét zuga azonban felismeri, hogy ehhez a romboló istenséghez fohászkodott szabadságért. Ó, igen, belső démonom, íme a szabadítód. A Rém, akinek keze csak pusztulást és halált szór, kire palásként omlik az őt túlélők sikolyaiból és jajveszékeléséből hímzett borzalom. Ő az, aki szabad utat enged neked, hogy aztán lángokba borítsd ezt az unalmas földet. Megjegyzés:
Ezt az egypercest a Kong: Koponya-sziget című film ihlette. Fény. Az egyedüli világosság az örök éjszakában, az egyetlen kiút a rám háruló problémák elől. Mint az egyedüli segítő kar nyúlik felém, hívogatóan, a gondmentes élet békés lehetőségével kecsegtetve. Szinte szólongat, hogy kövessem, biztatóan pislákol felém.
A lelkemben újonnan gyúlt remény tüzében égve indulok el a már haladó fénygömb után. Gyorsan lépdelek sérült lábaimmal, görcsösen ügyelve arra, nehogy szem elől tévesszem segítőmet, és végül újból körülöleljen a sötét éjszaka nyomasztó árnya. Már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, mikor megérzem a belőle áradó kegyetlen hidegséget. Rideg, de annyira, hogy az örök jég birodalma se onthatna magából ilyen csípős hűvösséget. Megállok, nem követem tovább. Egy ideig még próbálkozik nálam, de miután letelepszek a földre és nem mozdulok, eltűnik. Továbbkúszik, engem egyedül hagyva az iszonytató mélységben. Reménykedek benne, hogy a sötétség egyszercsak elmúlik, és egy örökkévalóság után valóban fény világítja meg a világot, felváltva az éjt. Reggel az erdőben ébredek, egy mocsár előtt. Egyetlen lépést sem kellett volna tennem, már bele is fulladnék a ragacsos undormányba... és én ezt az egyetlen lépést nem tettem meg, mert megtagadtam a világosság követését. Azét a hívogató csodáét, ami hiába volt oly tüneményes és kecsegtető, csupán lidércfény volt: bizonyítéka az emberi gyengeségnek. Miért kántáljátok a nevem? Ne éljenezzetek, ne ujjongjatok! Ne mosolyogjatok rám, ne gratuláljatok és nyújtsátok felém karjaitokat, kézfogásra készen! Tegyétek le a pezsgővel teli poharakat, dobjátok a szemétkupac tetejére a fénylő kitüntetést! Hiszen nem hős áll előttetek, hanem gyilkos! Hagytam meghalni magam körül mindenkit, mert gyenge voltam, képtelen arra, hogy megvédjem őket. Feláldoztam őket azért, hogy másokat megmenthessek. Ezért ne nézzetek rám csillogó szemekkel, inkább sírjatok, mert hősök nincsenek. Megjegyzés:
Ezt az egypercest a Mass Effect: Paragon Lost című film ihlette. Emberek mindenhol, amerre a szem ellát. Dombtetőkön, sík mezőkön harcolnak egymással. Egymásnak csapódó kardok fémes zaja, hörgő erőlködések és elhaló sikolyok szelik a levegőt, ahogy a katonák véres harcuk során, elesett bajtársaik tetemein próbálnak az ellenségen felülkerekedni. Mindent beborít a rothadás bűze, a felperzselt föld vérben tocsog. Hát sose lesz ennek vége?!
Hatalmasra duzzadt könnycseppek peregnek le az arcomról. De a körülöttem lévő világ továbbra is színesen vibrál.
A hangom elhal, csupán erőteljesen rázkódó vállaimból lehet látni, hogy némán zokogok. De a szívem továbbra is dobog. A mellkasom egyszerre kong fájdalmasan az ürességtől és van tele súlyos gyötrelemmel. A lámpa azonban továbbra is erőteljesen, Nap módjára süt le rám. A neveden szólítalak, de már nem tudsz válaszolni. Már nem vagy itt, de a világ továbbra is áll. A pici szívem pedig nem érti, ez hogy lehet. Hogy lehet, hogy nem görbült meg körülöttem a tér? A szoba miért ép? Miért csupán az én szememben tűnik egy torz, homályos világnak? Hogy lehet, hogy nem kapok levegőt, miközben semmi sem zárja el előlem az oxigént? Hogy lehet, hogy ezer óceánnyi könny kicsordult már belőlem, mégsem fogynak el soha ezek a fénylő kristálydarabok? Hogy lehet, hogy már úgy érzem, megszakadt, apró szívem továbbra is erőteljesen lüktet a mellkasomban? Hogy lehet, hogy létezik olyan világ, amelynek te már nem vagy a része...? Erős, melankólikus dal zeng, betöltve a mélységesen magányos, végletekig elgyötört éjszakát. Az énekes csupán egy törékeny kislány, de kora ellenére olyan fájdalmasan őszinte a dala, hogy a fák is susogva hajolnak meg előtte. A madarak halkan kísérik, nem merik felemelni hangjukat, nehogy elnyomják a kislány énekét.
Fájdalomról énekel, kínról, ami vegyül a boldogsággal, szavakba és dallamba önti ambivalens érzéseit. A hold megvilágítja könnyekkel áztatott arcát, a csillagok messziről ragyogva próbálnak ajkára mosolyt csalni. A dal egyszer csak elhal, ahogy a kislány vékony hangja elcsuklik. A dal azonban ennek ellenére nem marad abba: minden egyes fűszál ezt dalolja, a fák is ezt susogják, a madarak is ezt csiripelik. Ismétlik neki a dallamot, még a szél is segíti: ütemes nyikorgásra késztet egy-egy nyitva felejtett kaput, a falnak dobál egy-egy szemetet. Mind átérzik a szenvedését, nem hagyják, hogy egyedül kínlódjon. Szomorú dalukat ismétlik, de minden egyes újrajátszással belecsempésznek egy csöppnyi reményt, esélyt a boldogságra. A lány csak hallgatja őket, és ahogy szíve megtelik az erővel, amit a természet sugároz belé kis nótája által, ő is beszáll az éneklésbe. Utoljára előadják közösen a kis dalt, amely hiába egyezik meg az első variációval, mégis egészen másnak hat. Visszhangzik az éjszakában, fényt hozva a sötétségbe, örömet a fájdalomba, békét az örök harcba. Ember és természet egy pillanatra mintha újra egyesülne, de a dal véget ér. Az éjszaka újra csendes, a madarak hallgatnak. A szél megpihen, a fák újra kihúzzák magukat. De a lány mosolyog. Hálásan, örömkönnyektől alig látva meghajol kis közönsége előtt, majd a dalt halkabban dudorászva indul haza. Repülök. Szállok a táj felett, át vízen és hegyeken, a szelet és a szikrázó nap sugarait érezve a pikkelyeimen és óriási fekete sárkányszárnyaimon. Csodálatos érzés idefent lenni! Szikrázni, szinte égni a belsőmben gyulladt boldogságtól. Enyém ez a csodálatos világ!
|
Egyperceseimről
Ezek igazából mind vegyes témájú kis szösszenetek, általában csupán pár sorosak. Van, amely a gondolatfoszlányaimat tartalmazza, míg megtalálhatóak köztük érzelmi leírások, szituációs játékok és sok más minden, amiket épp a múzsám a fülembe súg.
Lista
Avagy az eddig az oldalra kikerült egypercesek ABC sorrendben, illetve linkekkel az átláthatóság kedvéért:
A függöny mögött A harcos útja A hazavezető út A Változás Szele A zene Áldott arcvonások Apró vendég Az éjszaka dala Az opera istene Belső fenevad Búcsú Damno fejével Édes bosszú Egy bukott angyal szerelme Egy világ, amelyben már nem vagy Egyetlen kívánság Éjszaka Emlékek Én Én igen nagy vétkem És a fal leomlik Fantom Gyengeség Háború Harci szellem Hitetlenkedés Holdfény által megvilágítva... Hősök Idill Illúziók hálója Imádlak... Kastély Keserűség Könnycseppek Magyarázat Megtisztulás Menedék Óda a szentimentalizmushoz Ősi tánc Próba Reggeli dallam Sárkányszárnyakon Szavak Szörnyetegek Tavaszi kert Tollaim Újra együtt Üvöltő magány Vereség Vision of the World Arhívum
July 2020
|