Miért nézel rám így? Ilyen dühösen, féltékenyen, fájdalmasan? Miért... ugyan miért nem mondod el, hogy mi bánt? Hiszen azok a csodálatos, aranyszínű szemeid nem véletlenül olyan acélos fényűek és ridegek, nem igaz? Miért nem hagyod, hogy belássak amögé, amit mutatsz? Miért nem engedsz közelebb magadhoz? Hiszen segíteni szeretnék... de mindig ellöksz magadtól. Hiába jutok hozzád közelebb, te távolabb lépsz, növelve kettőnk között a távolságot.
Talán gombóc nyomja a torkodat, hogy nem szólalsz meg? Hova tűnt az a selymes, mély, határozott baritonod? Hol az a nagy hangerőd, a tökéletesen megformált szavak, amikkel hol bántasz, hol jutalmazol? És hova lett a mindig semleges testtartásod, a magasra emelt, büszke fejed és a lefelé kunkorodó ajkaid? És miért van az, hogy erőtlenül hanyatlasz a földre, és belém kapaszkodsz? És a könnyek, amiket még sose láttam? A sok elfojtott kín és más érzés, amiket rejtegettél előlem? Ajándékok, ugye? A kitartásom és végtelen szerelmem gyümölcsei volnának? Fizetség a sok együtt töltött időért, mikor gyakran éreztem úgy, hogy fölösleges vagyok? És hogy mindez boldoggá tesz-e? Igen, méghozzá mélységesen. Hiszen végre átnyúlsz a kettőnk közötti falon, elhúzod a közöttünk lévő függönyt, és megmutatod magad. Köszönöm, hogy megnyíltál.
0 Comments
Nézz előre, szemeddel nyugodtan pásztázva az előtted elterülő vidéket. Félsz? Álladat szegd fel büszke harcos módjára, tekintetedet acélozd meg. Lépj, de csak előre, higgy magadban oly biztosan, mint a szemed által eléd táruló, érinthető valóságban. Tárd ki a szíved, és légy önmagad, bármi történjék is. Remélj és küzdj, gondolkodj és szeress!
Elesel? Állj fel, de magadat le ne porold, bukásod nyomait is méltósággal viseld, vállald fel bátran. Élj, ahogy jónak látod, tetteid után felelősséget vállalva. Félsz? Jól teszed, hisz van mitől. Egyet azonban jól jegyezz meg: harcos vagy, egy igazi harcos pedig uralkodik a félelmén, nem pedig az rajta... Ármány, árulás és fájdalom... ezek mind bennem élnek. Szinte hallom keserű szavaikat, mik egy hegedű tiszta hangján szólnak hozzám. Olyan hangosan, olyan fájdalmas igazságként... képtelen vagyok akár csak egy pillanatra is elfelejteni őket, ahogy megbocsátani sem tudok. Gyűlöllek, világ!
Belépve a terembe lábam is megfagy. Vérben úszik minden, a fehér rózsákkal borított gigantikus helység folyamatosan rázkódik. Szívem megdobban, szemeim kitágulnak, ahogy befogadják a látványt. A vérem zúgni kezd, fegyveremet egyre szorosabban fogom kezemben. Esküdt ellenségem vár a másik oldalon, velem szemben. Fegyverét előrántva nekem ront. Lábam megremeg, de szívem erős, így előre török, felé csapva. Fém serceg, izmok sikoltanak, lélegzetünk elakad, ahogy összecsapunk. A terem mintha nem is mozogna, a szívem mintha nem is verne többet, megszűnik körülöttünk a világ, nem számít immár semmi. Folyik a gigantikus harc két óriási eszme, két harcos között. És hogy ki fog nyerni? Kit világít majd meg a rózsaablakon beszökő fény? Ki győzedelmeskedik a világon? Nem számít, míg küzdhetünk, míg egymással acsarkodva érezhetjük, ahogy inaink szakadnak és akaratunk roppan. És tudom, hogy ő is így érez: nincs is a másiknál jobb vetélytárs, nincs is jobb végsőkig tartó harcunknál. Megjegyzés:
Ezt az egypercest EZT a számot (Katekyou Hitman Reborn! OST: Fuuki Iinchou Hibari Kyoya) hallgatva írtam. Halk neszek. Annyira ismerősek és közeliek... rémületet keltenek bennem. Vajon kié lehet a sok kis zörej? Baráté, esetleg ellenségé? Számíthatok rá, esetleg tartanom kell tőle? Milliónyi kérdés üt szöget a fejembe, de egyikre se tudok válaszolni.
A lépések viszont mintha közelednének. Lassúak, nehézkesek és céltudatosnak tűnnek. Mikor viszont kinézek a függöny mögül, és lélegzetvisszafojtva várnám a neszek tulajának megpillantását, senkit se látok az üres, sötét folyosón. Csak egy fantom volt a régmúltból. Mondatok. Szavak... betűk egymás mellett, amik végül kerek egésszé állnak össze, és jelentéssel bírnak. Hatalmat adnak. Aki használni tudja a tudását, akár egyetlen szóval hegyeket omlaszthat, háborúkat nyerhet meg. A tudás ismerői reményt adhatnak vagy emberi életeket tehetnek tönkre, változásokat hozhatnak. Nagy felelősség ez, és figyelni kell ezért minden egyes kimondott szóra.
A napok nyom nélkül tűnnek el egymás után. Az érdeklődő pillantásokat könnybe lábadt szemek váltják fel, a korábban mosolygós szájak fájdalmas grimasszá torzulnak. A nyugodt, barátságos gesztusok durva ütlegeléssé fajulnak, a remények és álmok összetörnek. Az élettel teli környezet csöndbe fúl, a szív nem dobban többé. Jó és rossz, régi és új úgy követik egymást, mint lépések a Haláltáncban vagy hangok a Vég Szimfóniájában. Az egész élet nem más, mint dicshimnusz az Örökkévalósághoz.
Úgy fáj. Olyan iszonytatóan erős a kín, ami szétárad a testemben, hogy teljesen letaglóz. Kegyetlenül ég és lüktet, megbénít. Csak fekszem és vergődöm, amit te teszel, mégis jobban megrémít. Miért szólongatsz állandóan a nevemen? Miért hullatod fénylő könnyeidet, miért kérsz bocsánatot? Ugyan miért búcsúzol tőlem ilyen forró öleléssel? Hiszen én mindig... veled... leszek...
Szavak. Könnyek, mosolyok, hangok és nevek. Arcok, amik évtizedekig végig követtek, és akikkel még mindig álmodok. Elfojtott lélegzetek, valóra váltott álmok... csalódások és fájdalom. Ezt jelenti az élet. Szép és fájdalmas, olyan ambivalens élményekkel, érzésekkel teli. És megéri? Megéri szenvedni évekig, egyetlen boldog pillanatért? Vagy kettőért? A válasz igen. Hiszen nincs is jobb, mint remélni, elbukni, aztán újult erővel és kiírthatatlan bizalommal újra felállni és a nagyvilág részévé válni. Hogy hallja mindenki a sikolyom, érezzék a szívdobogásom, és kiáramolhasson a lelkemben égő tűz, felemésztve mindent.
A kezemben tartok egy képet. Mi van rajta? Emberek a múltból. Olyan helyeken, ahol azóta is megfordulok. Végigsétálok a boldog pillanatok helyszínéül szolgáló utakon, és szinte érzem azon emberek melegségét a karomon, akik velem voltak akkor. Mintha még mindig itt lennének. Hallom a kacajukat, és látom a vidám, életerős tekintetüket. Elveheti ezt tőlem bárki is? Nem, tehát nem tud senki ártani nekem. Hiszen halhatatlan vagyok, míg akár csak egyetlen ember is gondol rám, valamint a szívében hordoz. Így a mellkasomba zárt érzések és a megfakult, öreg képek is hatalmat adnak nekem, hogy emlékezzek mindenkire, akire kell. És lehet, hogy az élet elválasztja őket tőlem, de míg egyetlen közös pillanatunk volt, mindig velem maradnak. Az én részemet fogják képezni, és szellemük is tovább élhet. Jöhetnek esős napok, sírhatok vagy nevethetek, mindig együtt leszünk. Még ha nem is érhetek hozzájuk fizikailag... már azért megéri élni, hogy rájuk emlékezzek... – Ősöreg vagyok már. Egyidős vagyok a Földdel, s az emberiséggel. Ott voltam a piramisok építésekor, hódítottam Nagy Sándorral, és mindkét világháborúban részt vettem. Mondd csak, ifjú! Miért van az, hogy ti, emberek lejegyzitek a történelmeteket, mégsem okultok belőle? Sorra követitek el elődeitek hibáit úgy, hogy észre se veszitek, miket műveltek. Tönkreteszitek nemcsak magatokat, de magatok körül mindent. Miért vagytok ilyenek? Egyetlen okot mondj nekem, hogy miért cselekedtek így!
– Egyszerű. Mert emberek vagyunk. |
Egyperceseimről
Ezek igazából mind vegyes témájú kis szösszenetek, általában csupán pár sorosak. Van, amely a gondolatfoszlányaimat tartalmazza, míg megtalálhatóak köztük érzelmi leírások, szituációs játékok és sok más minden, amiket épp a múzsám a fülembe súg.
Lista
Avagy az eddig az oldalra kikerült egypercesek ABC sorrendben, illetve linkekkel az átláthatóság kedvéért:
A függöny mögött A harcos útja A hazavezető út A Változás Szele A zene Áldott arcvonások Apró vendég Az éjszaka dala Az opera istene Belső fenevad Búcsú Damno fejével Édes bosszú Egy bukott angyal szerelme Egy világ, amelyben már nem vagy Egyetlen kívánság Éjszaka Emlékek Én Én igen nagy vétkem És a fal leomlik Fantom Gyengeség Háború Harci szellem Hitetlenkedés Holdfény által megvilágítva... Hősök Idill Illúziók hálója Imádlak... Kastély Keserűség Könnycseppek Magyarázat Megtisztulás Menedék Óda a szentimentalizmushoz Ősi tánc Próba Reggeli dallam Sárkányszárnyakon Szavak Szörnyetegek Tavaszi kert Tollaim Újra együtt Üvöltő magány Vereség Vision of the World Arhívum
July 2020
|