Sokáig nem tetszett az arcom. Fájt, hogy nem olyan szép, keskeny arcom van, ami olyan tökéletesnek tűnik a többi nőn. Mert az ő csinoska pofijuk helyett nekem szélesebb állkapocs, és ezzel együtt inkább kerekded vonások jutottak.
De aztán elég volt a tükörbe néznem, hogy rádöbbenjek, mennyire ostoba gondolatok jártak korábban a fejemben. Hiszen mikor megpillantottam a tükörképem, mintha csak apukámat láttam volna. A rendetlen szőke tincseit, amiket csak a fiatalabb kori fotóin láthattam, mert mindig rövidre vágva, szinte kopaszon hordja a haját. A bölcs barázdákat a homlokán és a szemei körül. A szelíd, mégis acélos tekintetét, amiben láthatóan ég a tűz, ha elhatároz valamit. A vékony, ám szép arányos, hosszúkás ajkakat, amikről ha a szavak távoznak, azok akár ezrek fejében vernek visszhangot. Nem kellett sokat néznem magam, hogy rájöjjek, sosem kívánhattam volna szebbet. Hogy nincs az a vékony arc vagy dús ajak, amik akárcsak megközelíteni tudnák ezt a csodát. Utána soha többé nem akartam másmilyen lenni, mint amilyen vagyok, és sohasem kérdőjeleztem meg, miért olyan vonásokat kaptam, amilyeneket. És csak remélni tudom, hogy a nagyszerű jelleméből is örököltem valamit.
0 Comments
Fölém magasodik ez az irtózatos óriás. Körülötte mindenhol csak a pusztulás nyoma látszik: tűz és a holtak égbe emelkedő lelke világítja meg a sötét éjszakát. Mély hörgését hallva a lábam is megremeg, és bár az egész belsőm ég az iszonyattól, mégsem vagyok képes levenni róla a tekintetemet. Megsemmisülten állok előtte a magam parányi, gyarló létével, míg ez a magasztos, istentelen lény megsemmisít mindent, amit ismerek és szeretek. Egyszerre gyűlölöm tiszta szívemből és imádom, mint még eddig semmit. Rémisztő külsejétől a csontvelőm mélyéig hatol a félelem, a lelkem egy sötét zuga azonban felismeri, hogy ehhez a romboló istenséghez fohászkodott szabadságért. Ó, igen, belső démonom, íme a szabadítód. A Rém, akinek keze csak pusztulást és halált szór, kire palásként omlik az őt túlélők sikolyaiból és jajveszékeléséből hímzett borzalom. Ő az, aki szabad utat enged neked, hogy aztán lángokba borítsd ezt az unalmas földet. Megjegyzés:
Ezt az egypercest a Kong: Koponya-sziget című film ihlette. Fény. Az egyedüli világosság az örök éjszakában, az egyetlen kiút a rám háruló problémák elől. Mint az egyedüli segítő kar nyúlik felém, hívogatóan, a gondmentes élet békés lehetőségével kecsegtetve. Szinte szólongat, hogy kövessem, biztatóan pislákol felém.
A lelkemben újonnan gyúlt remény tüzében égve indulok el a már haladó fénygömb után. Gyorsan lépdelek sérült lábaimmal, görcsösen ügyelve arra, nehogy szem elől tévesszem segítőmet, és végül újból körülöleljen a sötét éjszaka nyomasztó árnya. Már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, mikor megérzem a belőle áradó kegyetlen hidegséget. Rideg, de annyira, hogy az örök jég birodalma se onthatna magából ilyen csípős hűvösséget. Megállok, nem követem tovább. Egy ideig még próbálkozik nálam, de miután letelepszek a földre és nem mozdulok, eltűnik. Továbbkúszik, engem egyedül hagyva az iszonytató mélységben. Reménykedek benne, hogy a sötétség egyszercsak elmúlik, és egy örökkévalóság után valóban fény világítja meg a világot, felváltva az éjt. Reggel az erdőben ébredek, egy mocsár előtt. Egyetlen lépést sem kellett volna tennem, már bele is fulladnék a ragacsos undormányba... és én ezt az egyetlen lépést nem tettem meg, mert megtagadtam a világosság követését. Azét a hívogató csodáét, ami hiába volt oly tüneményes és kecsegtető, csupán lidércfény volt: bizonyítéka az emberi gyengeségnek. Miért kántáljátok a nevem? Ne éljenezzetek, ne ujjongjatok! Ne mosolyogjatok rám, ne gratuláljatok és nyújtsátok felém karjaitokat, kézfogásra készen! Tegyétek le a pezsgővel teli poharakat, dobjátok a szemétkupac tetejére a fénylő kitüntetést! Hiszen nem hős áll előttetek, hanem gyilkos! Hagytam meghalni magam körül mindenkit, mert gyenge voltam, képtelen arra, hogy megvédjem őket. Feláldoztam őket azért, hogy másokat megmenthessek. Ezért ne nézzetek rám csillogó szemekkel, inkább sírjatok, mert hősök nincsenek. Megjegyzés:
Ezt az egypercest a Mass Effect: Paragon Lost című film ihlette. Emberek mindenhol, amerre a szem ellát. Dombtetőkön, sík mezőkön harcolnak egymással. Egymásnak csapódó kardok fémes zaja, hörgő erőlködések és elhaló sikolyok szelik a levegőt, ahogy a katonák véres harcuk során, elesett bajtársaik tetemein próbálnak az ellenségen felülkerekedni. Mindent beborít a rothadás bűze, a felperzselt föld vérben tocsog. Hát sose lesz ennek vége?!
|
Egyperceseimről
Ezek igazából mind vegyes témájú kis szösszenetek, általában csupán pár sorosak. Van, amely a gondolatfoszlányaimat tartalmazza, míg megtalálhatóak köztük érzelmi leírások, szituációs játékok és sok más minden, amiket épp a múzsám a fülembe súg.
Lista
Avagy az eddig az oldalra kikerült egypercesek ABC sorrendben, illetve linkekkel az átláthatóság kedvéért:
A függöny mögött A harcos útja A hazavezető út A Változás Szele A zene Áldott arcvonások Apró vendég Az éjszaka dala Az opera istene Belső fenevad Búcsú Damno fejével Édes bosszú Egy bukott angyal szerelme Egy világ, amelyben már nem vagy Egyetlen kívánság Éjszaka Emlékek Én Én igen nagy vétkem És a fal leomlik Fantom Gyengeség Háború Harci szellem Hitetlenkedés Holdfény által megvilágítva... Hősök Idill Illúziók hálója Imádlak... Kastély Keserűség Könnycseppek Magyarázat Megtisztulás Menedék Óda a szentimentalizmushoz Ősi tánc Próba Reggeli dallam Sárkányszárnyakon Szavak Szörnyetegek Tavaszi kert Tollaim Újra együtt Üvöltő magány Vereség Vision of the World Arhívum
July 2020
|