Hatalmasra duzzadt könnycseppek peregnek le az arcomról. De a körülöttem lévő világ továbbra is színesen vibrál.
A hangom elhal, csupán erőteljesen rázkódó vállaimból lehet látni, hogy némán zokogok. De a szívem továbbra is dobog. A mellkasom egyszerre kong fájdalmasan az ürességtől és van tele súlyos gyötrelemmel. A lámpa azonban továbbra is erőteljesen, Nap módjára süt le rám. A neveden szólítalak, de már nem tudsz válaszolni. Már nem vagy itt, de a világ továbbra is áll. A pici szívem pedig nem érti, ez hogy lehet. Hogy lehet, hogy nem görbült meg körülöttem a tér? A szoba miért ép? Miért csupán az én szememben tűnik egy torz, homályos világnak? Hogy lehet, hogy nem kapok levegőt, miközben semmi sem zárja el előlem az oxigént? Hogy lehet, hogy ezer óceánnyi könny kicsordult már belőlem, mégsem fogynak el soha ezek a fénylő kristálydarabok? Hogy lehet, hogy már úgy érzem, megszakadt, apró szívem továbbra is erőteljesen lüktet a mellkasomban? Hogy lehet, hogy létezik olyan világ, amelynek te már nem vagy a része...?
0 Comments
Erős, melankólikus dal zeng, betöltve a mélységesen magányos, végletekig elgyötört éjszakát. Az énekes csupán egy törékeny kislány, de kora ellenére olyan fájdalmasan őszinte a dala, hogy a fák is susogva hajolnak meg előtte. A madarak halkan kísérik, nem merik felemelni hangjukat, nehogy elnyomják a kislány énekét.
Fájdalomról énekel, kínról, ami vegyül a boldogsággal, szavakba és dallamba önti ambivalens érzéseit. A hold megvilágítja könnyekkel áztatott arcát, a csillagok messziről ragyogva próbálnak ajkára mosolyt csalni. A dal egyszer csak elhal, ahogy a kislány vékony hangja elcsuklik. A dal azonban ennek ellenére nem marad abba: minden egyes fűszál ezt dalolja, a fák is ezt susogják, a madarak is ezt csiripelik. Ismétlik neki a dallamot, még a szél is segíti: ütemes nyikorgásra késztet egy-egy nyitva felejtett kaput, a falnak dobál egy-egy szemetet. Mind átérzik a szenvedését, nem hagyják, hogy egyedül kínlódjon. Szomorú dalukat ismétlik, de minden egyes újrajátszással belecsempésznek egy csöppnyi reményt, esélyt a boldogságra. A lány csak hallgatja őket, és ahogy szíve megtelik az erővel, amit a természet sugároz belé kis nótája által, ő is beszáll az éneklésbe. Utoljára előadják közösen a kis dalt, amely hiába egyezik meg az első variációval, mégis egészen másnak hat. Visszhangzik az éjszakában, fényt hozva a sötétségbe, örömet a fájdalomba, békét az örök harcba. Ember és természet egy pillanatra mintha újra egyesülne, de a dal véget ér. Az éjszaka újra csendes, a madarak hallgatnak. A szél megpihen, a fák újra kihúzzák magukat. De a lány mosolyog. Hálásan, örömkönnyektől alig látva meghajol kis közönsége előtt, majd a dalt halkabban dudorászva indul haza. Repülök. Szállok a táj felett, át vízen és hegyeken, a szelet és a szikrázó nap sugarait érezve a pikkelyeimen és óriási fekete sárkányszárnyaimon. Csodálatos érzés idefent lenni! Szikrázni, szinte égni a belsőmben gyulladt boldogságtól. Enyém ez a csodálatos világ!
Miért nézel rám így? Ilyen dühösen, féltékenyen, fájdalmasan? Miért... ugyan miért nem mondod el, hogy mi bánt? Hiszen azok a csodálatos, aranyszínű szemeid nem véletlenül olyan acélos fényűek és ridegek, nem igaz? Miért nem hagyod, hogy belássak amögé, amit mutatsz? Miért nem engedsz közelebb magadhoz? Hiszen segíteni szeretnék... de mindig ellöksz magadtól. Hiába jutok hozzád közelebb, te távolabb lépsz, növelve kettőnk között a távolságot.
Talán gombóc nyomja a torkodat, hogy nem szólalsz meg? Hova tűnt az a selymes, mély, határozott baritonod? Hol az a nagy hangerőd, a tökéletesen megformált szavak, amikkel hol bántasz, hol jutalmazol? És hova lett a mindig semleges testtartásod, a magasra emelt, büszke fejed és a lefelé kunkorodó ajkaid? És miért van az, hogy erőtlenül hanyatlasz a földre, és belém kapaszkodsz? És a könnyek, amiket még sose láttam? A sok elfojtott kín és más érzés, amiket rejtegettél előlem? Ajándékok, ugye? A kitartásom és végtelen szerelmem gyümölcsei volnának? Fizetség a sok együtt töltött időért, mikor gyakran éreztem úgy, hogy fölösleges vagyok? És hogy mindez boldoggá tesz-e? Igen, méghozzá mélységesen. Hiszen végre átnyúlsz a kettőnk közötti falon, elhúzod a közöttünk lévő függönyt, és megmutatod magad. Köszönöm, hogy megnyíltál. Nézz előre, szemeddel nyugodtan pásztázva az előtted elterülő vidéket. Félsz? Álladat szegd fel büszke harcos módjára, tekintetedet acélozd meg. Lépj, de csak előre, higgy magadban oly biztosan, mint a szemed által eléd táruló, érinthető valóságban. Tárd ki a szíved, és légy önmagad, bármi történjék is. Remélj és küzdj, gondolkodj és szeress!
Elesel? Állj fel, de magadat le ne porold, bukásod nyomait is méltósággal viseld, vállald fel bátran. Élj, ahogy jónak látod, tetteid után felelősséget vállalva. Félsz? Jól teszed, hisz van mitől. Egyet azonban jól jegyezz meg: harcos vagy, egy igazi harcos pedig uralkodik a félelmén, nem pedig az rajta... |
Egyperceseimről
Ezek igazából mind vegyes témájú kis szösszenetek, általában csupán pár sorosak. Van, amely a gondolatfoszlányaimat tartalmazza, míg megtalálhatóak köztük érzelmi leírások, szituációs játékok és sok más minden, amiket épp a múzsám a fülembe súg.
Lista
Avagy az eddig az oldalra kikerült egypercesek ABC sorrendben, illetve linkekkel az átláthatóság kedvéért:
A függöny mögött A harcos útja A hazavezető út A Változás Szele A zene Áldott arcvonások Apró vendég Az éjszaka dala Az opera istene Belső fenevad Búcsú Damno fejével Édes bosszú Egy bukott angyal szerelme Egy világ, amelyben már nem vagy Egyetlen kívánság Éjszaka Emlékek Én Én igen nagy vétkem És a fal leomlik Fantom Gyengeség Háború Harci szellem Hitetlenkedés Holdfény által megvilágítva... Hősök Idill Illúziók hálója Imádlak... Kastély Keserűség Könnycseppek Magyarázat Megtisztulás Menedék Óda a szentimentalizmushoz Ősi tánc Próba Reggeli dallam Sárkányszárnyakon Szavak Szörnyetegek Tavaszi kert Tollaim Újra együtt Üvöltő magány Vereség Vision of the World Arhívum
July 2020
|