Takashi visszaemlékezései (BL, 16+)
Hideg, koszos föld. Kihalt, mocskos, szeméttel teli utca. Foltos, szakadt ruhák, amiken úgy fújt át a borzongató, hideg szél, mintha igazából rajtam se lettek volna. Ez volt mindenem. A semmi. A korgó gyomrom, a piszkos, büdös bőröm, és hamarosan talán a vég, ami megszabadít ebből a fertőből, amit sokan életnek neveznek.
Nem is tudom, hányadszor hittem azt, hogy vége lesz. Hogy ezután talán valami jobb vár odaát, ami nem szenvedés. Nem menekülés az éhhalál, a csontig hatoló hideg, vagy a folyton sikongató, kongó üresség elől, ami belém költözött. De aztán sose változott semmi. Mindig ugyanúgy mardosott az éhség, csípett a hűvös szél. Már sírni is fájt. Valamilyen csoda – vagy talán büntetés – folytán azonban még mindig éltem. Hogy aztán nappal koldulni és lopni járjak, éjszaka meg visszatérjek a szokásos helyemre, ide, a félig elrohadt szeméttároló mellé, ahol aztán a szemétbe fúrva magam alhatok, remélve, hogy nem fagyok halálra az este. Bár talán jobb lenne, ha mégis ilyen véget érnék. Utána valószínűleg minden jobb lenne. Mindig ilyen dolgok jártak a fejemben. Tudom, hogy ez nem normális, de az életvitelem sem volt az. Sőt, igazából én sem voltam annak mondható. Nem tudom, miért ragaszkodtam ehhez a véget nem érő szenvedéshez. Meghalni annyival egyszerűbb lett volna... De mégse ment. Talán ösztönnek hívják azt a mélyen bennem nyugvó, kritikus helyzetekben feléledő énemet, aki mereven elutasította a pusztulást. Ez az, ami nem hagyott megfagyni. Ez az, ami valahogy mindig mozgásba hozta a testemet, még akkor is, mikor azt hittem, nincs már bennem több erő. De talán mégis volt, hiszen a város egyik sivár utcáján lépkedtem. Olyan fáradtan, lassan… annyira éhesen, hogy szinte nem is láttam, mégsem hasaltam el a földön. Sőt, ahogy a nagy bolyongás közben egy szintén céltalanul mászkáló embert pillantottam meg, valahogy egészen fel is melegedett a testem az izgalomtól. Nem a lopás okozta örömmámor volt ez, hanem egy utolsó lehetőség. Ha van nála valami, bármi, amit elvehetek, nem kell éhen döglenem. És így aztán megmenekülhet a szemétben vagy a folyóban landolástól a férges hullám is. Az első pillanatban, ahogy a magas férfinak ütköztem és észrevétlenül lecsatoltam a nadrágján lévő kis táskát, azt hittem, nyert ügyem van. De alig fél pillanattal később már fogta is a kezemet, sőt, annál fogva emelt a levegőbe. És persze az ujjaim még mindig görcsösen szorongatták a táska vékony szárát, így ha akartam se tudtam volna takargatni, hogy mit tettem. – Mit művelsz, fiú? – kérdezte tőlem egy mély hang. De hiába volt valamelyest számonkérő hangzata, mégis annyira nyugodtnak tűnt a rám pislantó idegen. Riadtan a férfi arcára pillantottam, és jól sejtettem: nem láttam rajta dühöt. Sem bosszúvágyat vagy gyűlöletet azért, amit tettem. A sötét szemeiben csupán szomorúság tükröződött. Nem is tudtam, hogy sírok. Annyira fájt a mellkasom, olyan rettentően szúrt minden egyes levegővétel, már a puszta létezés is, hogy az arcomon végigfutó könnyek súlyát meg sem éreztem ezek mellett. Sőt, azt se tudtam, hogy képes vagyok még sírni, talán jobban meg is lepődtem, mint a férfi, aki végül óvatosan a földre tett. Nem is érdekelte, hogy még mindig a kezemben van valószínűleg minden pénze, csak leguggolt elém, és kisöpörte a koszos tincseket az arcomból. Annyira gondoskodó, olyan mély szeretettel és fájdalommal telt meg a tekintete, amilyet még sose láttam. Vajon hogy nézhettem rá, hogy így pillantott rám vissza...? Sosem érintett meg még senki olyan óvatosan, mint ő. A sok verés és bántalmazás, kínzás után nem gondoltam volna, hogy bárki is fog még így viszonyulni hozzám. Az sem érdekelte, hogy koszos vagyok, valószínűleg tetves és mindenféle betegségeket hordozhatok a sok szemétevés és földben alvás után. Míg az egyik kezével finoman a vállamat simogatta, addig a másikkal megcirógatta az arcomat. Szinte felhasadt a bőröm a gondokoskodása nyomán, éreztem, ahogy egy pillanat alatt minden falat lebontott bennem, amit magam köré emeltem az évek során. A sok tégla és vakolat megállíthatatlanul folyó könnyekként buggyant ki belőlem. A férfi nem hagyott ott. Mindig mindenki magamra hagyott, még a saját szüleim is. Az egész világ köpött a létezésemre, a fájdalmam pedig azt hittem, senkit nem hat meg. Hogy senkit nem ér el a hangom, hogy végleg belefúlok ebbe az irdatlan kínba. De ő nem hagyott el. Pár pillanatig még simogatott és halkan suttogott hozzám. Tudhatta, milyen mély tüske ékelődött a szívembe, mert nem is próbált csitítani. Csak finoman a karjaiba vett, és elindult velem valamerre. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el. Az utolsó emlékfoszlányom az volt, ahogy görcsösen az idegen ruhájába kapaszkodva sírok. Zokogok a kíntól, ami kívülről és belülről egyaránt emésztett. Ő pedig csak hallgatott, és haladt tovább valamerre. Éreztem, ahogy néha nyom egy-egy puszit a fejemre, valamint biztatóan simogatja a hátamat. Jelzi, hogy itt van. Itt van velem, és figyel. Minden egyes elhullajtott, koszos könnyemre, minden fuldoklásba torkolló levegővételemre, minden egyes szívdobbanásomra. Nem bánt vagy hagy el. Nem oktat ki, nem akar meggyőzni semmiről. Nem szándékozik csitítani vagy belém fojtani semmit. Csupán mintha átszívná magába minden szenvedésemet, hogy végül semmi mást ne hagyjon a lelkemben, mint olyan kellemes melegséget, amit a testéből is áraszt. És valóban úgy éreztem, hogy lassan elhagy a belülről feszítő fájdalom. A lelkem lassan elcsitult, ezzel együtt pedig a testem is elengedte magát. Mielőtt észrevettem volna, már csak egy-egy szipogás jutott el az agyamig, aztán pedig úgy, ahogy a férfi karjaiban voltam, elaludtam. Mikor magamhoz tértem, valami puha, meleg és világos helyen találtam magam. Először azt hittem, meghaltam. Hiszen egyedül a mennyország lehet olyan kellemes hely, ahol nem kell mélyen a földbe, a hulladék közé fúrnom magam, hogy melegen tartsam a didergő tagjaimat. Csak ott nem vágják meg a bőrömet mindenhol az üvegszilánkok, és egyedül ott lehet ilyen békés világosság. Ilyen kellemes csend, amibe nem férkőzik se éjszakai üvöltözés, se párzó macskák vonyítása vagy más. De legnagyobb meglepetésemre egy ágyban találtam magam. Egy tiszta, puha, és kellemes melegséggel körbeölelő ágyban, ami egy meglepően tiszta, valamint hatalmas szobában volt a fal egyik feléhez tolva. Sokáig nem hittem el, amit látok, tényleg csak álomnak véltem. De amint megmozdultam és a szokásos fájdalom egy enyhébb változata a testembe nyilallt, ráébredtem, hogy igenis a valóságról van szó. Hamar észrevettem, hogy milyen ragyogóan tiszta a bőröm, a sok vágás meg zúzódás ellenére is. A sebeim is el lettek látva, valamint megfürdethettek, mert csak úgy áradt belőlem valami édes aroma. Főleg a hajamból, amit sose éreztem ennyire szép fényesnek és tisztának. De főleg az tűnt fel, hogy anélkül tudok beletúrni, hogy az ujjam minden mozdulatnál óriási csomókba akadna. Aztán ott volt még az a nagyméretű póló, amit magamon találtam, és amiben az elkövetkező pár percben boldogan és büszkén rohangáltam be a házat, hogy felfedezzem magamnak. Igaz, az elején eléggé féltem, de mivel hamar kiderült, hogy egyedül vagyok, nem tartott sok időbe, hogy arcátlan kíváncsisággal szemléljek meg mindent, ami a szemem elé került. Egy ideig el is voltam így, ahogy azonban telt-múlt az idő, és nem jött senki, kezdtem megijedni. Részben azért, mert nem is igazán tudtam, hol vagyok, a bejárat ajtó azonban zárva volt, így nem tudtam kijutni se a házból, hogy jobban szemügyre vehessem a környéket. Aztán ott volt még az a kis emlékfoszlány, ami eszembe jutott… Barátaim nem voltak ugyan soha, de több gyerek is élt a környékemen, akikkel hasonló sorson osztoztam. Az egyikük mesélte egyszer, hogy noha nekünk sem könnyű az élet – enyhén szólva sem –, de voltak, akiket elvittek az utcáról jobb élet reményében, ám csúnyán összeverték és prostitúcióra kényszerítették őket. Nagyon remélni akartam, hogy velem nem ez a helyzet, de képtelen voltam kizárni a lehetőséget. Egyrészt ez nagyon is lehetséges volt, főleg azt figyelembe véve, hogy a férfi, akivel eljöttem, egy idegen, akiről semmit sem tudok. De valahol mélyen pedig úgy éreztem, vagyis azt reméltem, hogy amit akkor éreztem, mikor rám nézett, és mikor óvatosan a karjaiba vett, valami különleges köteléket jelentett közöttünk. Valamit, amire mindig is vágytam. És noha végig ezt a reményt őriztem a szívemben, a félelmem győzött felettem. Pillanatokkal később meghallottam, ahogy a bejárati ajtó zárjában hangos kattanással megfordul a kulcs. Ettől teljesen pánikba estem, és akkor sem mertem mozdulni, mikor megláttam a férfit. Elég volt csak hallanom, hogy erre jön, sietősen berohantam a konyhába, és a kezembe vettem egy kést. És így, kezemben a fegyverrel, remegő lábakkal fogadtam a kíváncsian kutató, szobába érkező férfit. Gyors akartam lenni, hogy meglepjem. Csak kicsit meg akartam ijeszteni, esetleg picit megvágni, hogy aztán a mögötte remélhetőleg nyitva hagyott ajtón kirohanhassak. El… valahova messzire, ahol nem tartanak fogságban. De a tervem hamar csődöt mondott, ahogy a rövid barna hajú, meleg tekintetű férfi a látványomra csak kedvesen elmosolyodott. – Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian. Mintha nem is rá fognék fegyvert. – Ne… ne gyere közelebb! – kiáltottam rá egyre ijedtebben. Féltem én helyette is, már igen látványosan reszkettem. – Nem fogok, ha nem szeretnéd. – A hangja egy kicsit sem volt támadó jellegű. De azt az erőltetett kedvességet se éreztem belőle, azt a mézesmázos hangsúlyt, amit féltem, hogy hallanom kell a szájából. – Inkább mondd el, mi a baj. – Én… nem leszek kurva! – ordítottam, és éreztem, ahogy a még mindig duzzadt, égő szemem megtelik könnyel. Féltem. Nem is, rettegtem attól, hogy elvesztem azt csodálatos, békés életet, aminek a lehetőségét korábban egy pillanatra volt szerencsém meglátni. Nem akartam újra visszamenni oda, ahonnan jöttem. A férfi egyetlen ölelése erőt adott. Erőt ahhoz, hogy éljek még pár órát. De ha ez az egész csak egy színjáték volt, jobb, ha most rögtön véget vetek az életemnek. Ahogy a férfire néztem, láttam, hogy elsápad. Mintha csak tudta volna, mi jár a fejemben. Mintha egyetlen pillantásomból látta volna, hogy milyen rémség tart a karmai között. És hogy egyetlen módon szabadulhatok csak ki a szorításából. A felé tartott kést egy pillanat alatt magamra fogtam. Korábban se jutott szóhoz a velem szemben álló névtelen idegen, de most aztán látni lehetett rajta, hogy végleg elvesztek a gondolatai. Még egy búcsúzó pillantást vetettem rá, aztán megfeszítettem a kezeimet, és erősen összeszorítottam a szemeimet, miközben behajlítottam a kezemet, hogy az éles pengét a mellkasomba mártsam. Csak egy pillanat. Ennyi idő maradt hátra az életemből. Ennyi idő választott el a fájdalomtól, hogy aztán attól megszabadulva valami szép helyre kerüljek, ami egész életemben nem sikerült. Ez az egy pillanat elég volt arra, hogy a mellkasomban érezzem megdobbanni valaki más szívét. Ennyi időre hallottam, hogy valaki más szíve azt ordítja nekem, hogy „Nem szabad, élned kell!”. A másodperc egy töredékrésze alatt megváltozott az életem. Ennyi időbe telt ugyanis, hogy minden erőlködésem ellenére ne tudjam leszúrni magam. Először fel se fogtam, mi történik. Nem éreztem semmit, csak a könnyeimet a számban, a remegést a lábaimban, és a csendet magam körül. Aztán megéreztem valami meleget végigfolyni az ujjaim között. Majd meghallottam azt a hangot, amitől a szívem is kihagyott egy ütemet. – Te kis buta… hát ettől féltél? Meg se bírtam szólalni. A szememet is akaratomon kívül nyitottam ki, hogy aztán döbbenten meredjek az előttem álló férfira, aki a véres kezében szorongatta a kést a mellkasom előtt alig pár milliméterrel. De hiába néztem, az egész túl sok volt. Az a végtelenül szomorú, mégis megkönnyebbült hangja, ami alig volt hallható. Szinte csak suttogott rekedten, én mégis mintha percekig azt hallottam volna visszhangzani a fejemben. Aztán a véresre vágott, remegő kéz, amivel életben tartott. És az a kedvesen mosolygó, bizalomért esdeklő tekintet, ami rám vetült. – Én… – motyogtam, de többre nem voltam képes. Csak elengedtem a kést, amit végül óvatosan letett a konyhaasztalra maga mellé. Mintha nem is vágta volna vele szét a tenyerét és vérzett volna erősen a keze, csak aggódva leguggolt elém, hogy jól lásson, és beszélni kezdett. – Sajnálom, ha egy pillanatra is úgy tűnt, hogy ilyesmi végett hoztalak el. Semmit nem akarok rád erőltetni. Szóval hadd vázoljam fel, mire gondoltam, aztán döntsd csak el, mit szeretnél. Tudom, hogy a házam nem valami nagy szám, a fizetésem se, de ha beleegyezel, szeretném, ha itt laknál velem. Adnék enni-inni, ruhákat, meg mindent, amire szükséged lehet. Járhatnál iskolába, lehetne háziállatod, meg mindenféle dilis hobbijaid, amikért moroghatnék veled bizonyos időközönként – mosolyodott el, hogy aztán folytassa. – Olyan életet biztosítanék neked, ami a legtöbb veled egykorú gyereknek van. És semmit, főleg nem szexuális szolgáltatásokat nem kérnék érte – folytatta, de aztán sietősen hozzátette – Na jó, egy köszönöm azért jól esne, ha késő este esek be valami küldetésről. Tudod, csak úgy bátorítás gyanánt. Nem szólt többet, várta, hogy mit reagálok. De nem tudtam mit szólni. Még mindig folytak a könnyeim, de egyre nehezebbnek éreztem a mellkasomat. Amiket mondott pedig… mintha csak a szívembe vésett kívánságaimat olvasta volna fel. – M-Miért… miért… én? – kérdeztem elfúló hangon, mire csak oldalra döntötte a fejét. – Hogy őszinte legyek, én sem tudom pontosan. Gyakran megfordulok azon a környéken, amerre éltél, mert azon keresztül jutok haza a legkönnyebben. Láttam a többieket, és néha téged is. Tudod… az emberek sokszor nem gondolkoznak el azon, mennyire szerencsések. Én is csak akkor jöttem rá hosszú idő után, mikor titeket megláttalak. És szerettem volna tenni valamit, hogy ti is részesülhessetek abból, aminek szerintem természetesen járnia kéne a gyerekeknek. Szóval szerettem volna segíteni, de tudtam, hogy az anyagi helyzetemből és a munkámból kifolyólag csak egy valakit lennék képes ellátni. És ahogy sétálgattam, próbáltalak kicsit megfigyelni titeket. Rossz érzés volt, hogy csak egy valakit választhattam, még most is fáj, de tudtam, hogy csak ennyit tehetek. Mikor pedig megláttalak, tudtam, hogy téged szeretnélek elhozni. – És hogy miért pont téged…? Mert láttam benned valamit. Sőt, rengeteg dolgot. Fájdalmat. Nyomorúságot. Gyűlöletet és félelmet. Aztán ott volt a remény. A kitartás. Az a kőkemény akarat, ami segített eddig mindent átvészelned. Ott volt a tekintetedben valami… szikra, ami nem hagyta, hogy levegyem rólad a tekintetem. Értelem és az a rengeteg érzelem, amit nem tudtam hova tenni. Szerettem volna az a remény lenni, akiért esténként rimánkodtál, miközben a túlélésért küzdöttél. Az az ember lenni, aki megadja neked azt, amit mindig is megérdemeltél. Valaki, akire támaszkodhatsz. Valaki, aki nem ítél el. Aki nem bánt, csak elfogad és megért. Szeretnélek… megérteni. És ha beleegyezel, szeretnék segíteni. És tudom, hogy furcsán hangzik, de szeretném… ha te is segítenél abban, hogy úgy érezzem, újra van értelme az életemnek. Már a mondandója felénél észrevettem, ahogy a könnyeim – amik úgy tűnik, kifogyhatatlanok – egyre nagyobb iramban száguldanak végig az arcomon. Éreztem, hogy iszonyatosan fájni kezd a mellkasom, ahogy újra dobogni kezdett a szívem. A hangja és a szavai egyszerre fájtak és okoztak olyan örömet, amit úgy éreztem, az aprócska testem képtelen befogadni vagy elviselni. Így csak álltam a mellkasomra szorított kézzel, és zokogtam. Sírtam, mert képtelen voltam szavakba önteni, mennyire igaza van. Hogy sikerült úgy belém látnia, ahogy még előtte senkinek. És hogy ennek ellenére nem undorodott meg tőlem vagy fordult el. Nem, hanem pont az ellentéte: befogadta a teljes lényemet, minden bennem és rajtam élő szutyokkal együtt. És megértette, milyen az életem. Még ha nem is volt képes átérezni, de át szerette volna. Le akarta venni rólam azokat a mázsás súlyokat, amik minden egyes lélegzetvételemnél rám nehezedtek. Osztozni szeretett volna a kínomban, és valami szebbet adni cserébe. Egy új lehetőséget… egy új életet. Meghatódottságomban csak még hangosabban kezdtem el sírni. Tudtam, hogy tenni akar valamit, de láttam rajta, hogy nem mer jobban közeledni hozzám a korábban történtek végett. – Hozzád… hozzád érhetek? – kérdezte finoman, mire én szabályosan a karjaiba vetettem magam. Az sem érdekelt, hogy esetleg összevérez, vagy hogy csak egy póló van rajtam. Semmi nem volt képes elterelni róla a figyelmemet. Csak az járt a fejemben, hogy megöleljem, és hogy újra a mellkasomon érezhessem a szívdobogását. A késes ügyleten kívül semmilyen akadályba nem ütközött az új életem. Vagyis mégis, de azokat mint természetes velejárókat fogtam fel, és örömmel vettem részt mindenben, ami szükséges volt ahhoz, hogy végül Junnal – mint kiderült, a későbbi gyámomat Junnak hívják – élhessek együtt. Így minden szégyenlősségemet és szégyenemet félredobva hagytam, hogy átvizsgáljon egy orvos, pedig gyűlöltem a gondolatát, hogy valami idegen fogdossa a fertőzésektől és vágásoktól megterhelt, visszataszító testemet. Valamint a sok papírmunkát is igyekeztem végtelen türelemmel kezelni, ami ugyan korábban sosem volt az erősségem, akkor valahogy mégis annyira könnyedén ment. De talán csak azért, mert Jun mindenhol velem volt. Még akkor is, mikor a sok szeméthez és romlott ennivalóhoz szokott gyomrom újból és újból visszadobta a rendes tápanyagtartalmú, egészséges ételeket. Hiába ettem kezdetben csak keveset, és követtem egy normális ember számára szigorúan diétásnak minősülő étrendet, hosszú hetekig minden étkezés után hányni jártam a fürdőbe. Iszonyatosan szégyelltem magam, hogy a sok gondoskodást és drágán megvett ételeket így pazarlom, de Jun sosem szólt egy rossz szót sem, sőt, minden alkalommal ott guggolt mellettem és simogatta a hátamat, míg úgy nem éreztem, képes vagyok kikászálódni a vécékagyló mellől. Ő adott tippeket a fodrásznak, hogy vágja le a hajam, illetve mikor ruhákért mentünk is ő segített kiválasztani azokat, amiket a leginkább magamhoz illőnek éreztem. Az sem zavarta, hogy sokáig igen félős voltam, valamint minden apróságon képes voltam órákig csodálkozni, amit mások figyelemre se méltattak. Ott volt minden fürdésemkor, mindig, mikor gyógyszereket kellett szednem, ő kente be a hátamat, mosta meg a hajamat és végezte el körülöttem az összes házimunkát. Ő volt az, aki végül az iskolába is elkísért, miután elintézte, hogy felvegyenek. Bár örültem a lehetőségnek, a helyi kölykök igencsak tettek róla, hogy ne érezzem jól magam. Én is tisztában voltam vele, mennyire nem illek közéjük már csak a korom végett sem, valamint abból kifolyólag, hogy rögtön kiderült, nem lehet belőlem harcos. De valahogy ez sem tudott bántani, ahogy a piszkálódó szavaik sem jutottak el hozzám. Az viszont már annál inkább, mikor a fizikai fölényüket kihasználva bántani kezdtek, és minden lehetőséget kiaknáztak, hogy megalázhassanak. Talán ennek hatására is döntöttem el, hogy minden eshetőséget megragadok, hogy erősebbé és hatalmassá váljak. Nem fogom hagyni, hogy bárki is úgy nézzen rám, ahogy nekem nem tetszik, vagy úgy kezeljen, ahogy azt nem érzem helyén valónak. Jun nagyon figyelmes volt, mert úgy is tudta, milyen gondokkal küzdök, hogy akár egy szót is kiejtettem volna a számon. Csak bíztatott, hogy ne adjam fel, haladjak csak a tanulmányaimmal, ő meg megtanítja, hogy védhetem meg magam az erősebbekkel szemben. Nem gondoltam volna, hogy bármilyen sport vagy harcművészet lesz, ami közel áll majd hozzám, mert valahogy sosem vonzott még a gondolat sem, hogy kipróbáljam őket. De az a furcsa, talán még küzdősportnak sem igen nevezhető technika, amit Jun megtanított, már az első pillanattól fogva elvarázsolt. Azt mondta, hogy az „idegbénítás” szerinte menne nekem. És igaza is volt, mert amellett, hogy rettentően tetszettek is az általa mutatott mozdulatok, valahogy azokat könnyedén kivitelezni is tudtam. Mire pedig észrevettem volna, egy olyan gyors és hatásos idegbénító vált belőlem, aki akármelyik katonát mozgásképtelenné tudta tenni. Így az időszakos verések teljesen kiszorultak az életemből, és csak a távoli utálkozó pillantásokat kellett elviselnem, amik mondanom se kell, nem okoztak semmiféle fennakadást az életemben. A többiek gyűlöletét még az is fokozta velem szemben – azt leszámítva, hogy noha más vagyok, és már bántani se tudtak ezért –, hogy messze meghaladtam az ő logikai képességeiket. Noha a többi tantárgyat is szinte játszi könnyedséggel, lényegében különösebb tanulás nélkül megtanultam, a számok világában kifejezetten otthonosan mozogtam. Nem hinném, hogy azért, mert kimondottan okos lettem volna. Egyszerűen csak tanulni szerettem volna. Még többet megtudni arról a világról, amit kezdtem Jun hatására egyre világosabb, szebb és melegebb helynek látni. Ezért ittam magamba a tudást, és mindent az agyamba véstem, amivel legalább egyszer találkoztam. Nem úgy fogtam fel, mint ők, akiknek ez csak egy szükségszerű rossz volt az életükben. Nekem ez volt szinte az egyik legfontosabb dolog, ami jelezte, hogy új életet élek. A tanulás pedig egy lehetőség volt. Hogy ha találok magamnak egy álmot, azt ennek segítségével elérhessem. Jun mérhetetlenül büszke volt rám, én pedig úgy éreztem, már csak ezért is érdemes lenne tanulni. Azért, hogy újra láthassam a mosolyát, hogy újra megdicsérjen. Hogy újra megpaskolja a vállamat. Hogy rám figyeljen. Így mielőtt észbe kaptam volna, egy éven belül én feleltem a város könyvelésének egy fontos hányadáért. Örültem neki, hogy ekkorát léptem a ranglétrán, lassan beilleszkedtem Nikkóba, valamint jól jött a kis fizetés, hogy könnyebben fenntartsuk a kis háztartásunkat. Junnal is egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Együtt végeztük a ház körüli teendőket, amikor nem volt épp küldetésen, és rengeteget beszéltünk. Úgy éreztem, benne megtaláltam azt a lelki társat, akire mindig is vágytam. És jó érzés volt, hogy ő is hasonlóképp tekintett rám. Boldog voltam, hogy értelmet adhattam az életének, és nem csak ő segített rajtam, de ezt én is képes voltam viszonozni a kedvességét. Idővel viszont úgy éreztem, túl nagy köztünk a távolság. Szerettem volna közelebb kerülni hozzá, igazán a fejébe látni. Szerettem volna a része lenni. Csak épp azt nem tudtam, ez hogyan lenne lehetséges. De mikor volt rá lehetőségem, szép lassan utánanéztem, részben a környezetemet megfigyelve, részben hagyva, hogy az ösztöneim átvegyék kicsit az irányítást. Így az egyik beszélgetésünk végén, mikor nagyon közel voltunk egymáshoz, megcsókoltam. Annyira természetes mozdulat volt, annyira a szívemből jövő, hogy szinte észre se vettem, mit művelek, hogy a szememet becsukva egy csókot leheltem Jun ajkaira. Éreztem rajta, hogy kicsit meglepődött, de a zavart csak egy fél pillanatra tudtam kiolvasni a szeméből. Nem csókolt vissza, de én is hátrébb húzódtam, hogy beszélhessünk. – Hú, most jól összezavartál – mondta a szokásos mosollyal az arcán, ahogy megvakarta a fejét. – Igen? – Visszakérdeztem, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Kicsit én is éreztem, hogy kavarognak bennem az érzések és gondolatok. – Bizony. Tudod, ez nem olyan dolog, ami az ember csak úgy bárkivel megtesz. – Tudom. Azért tettem, mert szeretlek. – Még engem is hirtelen ért ez a kijelentés. Nem az, amit mondtam, mert azzal egy ideje tisztában voltam. Csak nem gondoltam volna, hogy ennyire őszintén és könnyedén ki fogom tudni mondani. Jun egy ideig nem is szólalt meg, csak engem nézett. Nem volt bántó a tekintete, inkább csak kicsit szomorú. – Ez nem helyes így. – Miért nem? – kérdeztem vissza rögtön. – Hát, elég sok dolog miatt sem. Egyrészt, mert a gyámod vagyok. Másrészt, mivel kiskorú vagy. Értettem, mit mond. Tisztában voltam vele, hogy igaza van. A külső szemlélőnek úgy tűnhet, főleg a közünk lévő nagy korkülönbség miatt, hogy ő az apám. Vagy a nevelőapám. De én sosem így tekintettem rá, ahogy tudom, hogy ő sem a fiaként kezelt. Társak voltunk. Partnerek, akik támogatták egymást, és otthont teremtettek a másiknak. Egy helyet, egy légkört, ahova szívesen hazajöttünk. Ami miatt úgy éreztük, tartalmas az életünk. – Aztán itt van a korod. Az emberek ilyenkor kísérletezgetnek, próbálkoznak. Teljesen természetes, hogy érdeklődsz ilyesfajta dolgok iránt. A szerelem és a szexualitás természetes része az életnek. Az utolsó meg pláne nálunk, férfiaknál. De nem értem, mit eszel egy magamfajta középszerű vénemberen. Találnod kellene valakit a saját korosztályodból, aki igazán jó partnered lehet. Fájt, amit mondott. Szinte égetett minden egyes szava, szinte éreztem gyűlni a könnyeket a szemembe. Furcsa érzés volt több mint egy év elteltével újra a könnyeimtől homályosan látni. – Ha le szeretnél rázni, egyszerűen mondd azt, hogy nem érdekellek. Tudtam, hogy a hangom nem több remegős suttogásnál. Ahogy ott álltam előtte, lehorgasztott fejjel… úgy éreztem magam, mint egy vert kutya. – Nem akarlak bántani. Egyszerűen úgy érzem, hogy jobbat érdemelsz. De ha akkor is komolyan gondolod, mikor nagykorú leszel, visszatérünk a témára, jó? És vissza is tértünk. De meglepő módon ez semmilyen negatív kihatással nem volt addig az életünkre, mindent úgy csináltunk, ahogy addig. Viszont a nagykorúvá válásom estéjén újra megcsókoltam Junt. – Szeretném, ha lefeküdnél velem. Nem is mondtam mást, mert nem is volt rá szükség. Jun csak elmosolyodott, amolyan „Hát te tényleg nem tudod, hogy kell feladni”-módon, de belement, mondván „Egy kis kísérletezgetéssel nincs baj. Ha úgy érzed, szükséged van erre ahhoz, hogy biztos szexualitással kezdj el párt keresni, nem fogok nemet mondani”. És nem is mondott. Az volt életem legszebb éjszakája. Úgy éreztem, kiteljesednek az érzéseim, azokat Jun tudtára adhatom, és végül eggyé válunk. Nem volt szükség szavakra, mert minden egyes simításommal és csókommal azt sugalltam, mennyire szeretem. Nem mondom, hogy nem volt fájdalmas tapasztalat, de az a hév, amiben égtünk, valamint Jun minden egyes sóhaja és érintése kárpótolt életem összes szenvedéséért. Azt az éjszakát igazán a szívembe zártam, és nem is gondoltam volna, hogy mennyire meghatározza majd az életem későbbi történéseit. Később érzékelhetően elhidegedtünk egymástól. Még így sem annyira, hogy ne lettünk volna jóban meg beszéltünk volna meg szinte mindent, de úgy éreztem, az érzéseim közénk állnak. Mert én továbbra is szerettem és vágytam rá. Arra, hogy megint megérintsen, megcsókoljon. Hogy egymásnak feszülhessen a testünk, hogy a nevemet sóhajtsa. Fájt minden egyes mellette töltött pillanat. Ekkoriban kezdtek el külföldre küldözgetni kisebb-nagyobb ügyek végett, és ekkor ismerkedtem meg Megumival. Jól esett a lány közelében lenni, mert úgy éreztem, a végtelenül nyitott, türelmes és gondoskodó jellemével el tudja terelni a gondolataimat. A közelében képes voltam újra nevetni, és jól érezni magam. Miután pedig egyre többet találkozgattunk meg beszélgettünk, járni kezdtünk. Ez egy olyan kapcsolatnak tűnt, aminek lehet jövője. Hiszen szerettem Megumit és vele lenni, és mielőtt észrevettem volna, már meg is kértem a kezét. Azt hittem, ez életem legjobb döntése, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Kezdetben megnyugtatott a tény, hogy Jun is mennyire örül nekünk, és támogatja a házasságunkat. De idővel rájöttem, Megumi mennyire nem elégít ki. Hiába kaptam meg tőle minden érzelmi támogatást és adtam én neki ugyanezt, tudtam, hogy nem lehetek mellette boldog. Pedig mindent megpróbáltam. Még abba is belementem, hogy legyen egy gyerekünk. Jun annyira csodálatos dologként írta le az apaságot, hogy én is ki akartam venni a részem ebből a csodából. És persze titkon reméltem, hogy ez megmenti majd a házasságomat. De amint megláttam Makát, elborzadtam. Gyönyörű kislány volt, más ölni tudott volna érte. De én amint megpillantottam, tudtam, hogy ennek a házasságnak vége van. A saját lányom… teljesen idegennek tűnt a számomra. Sőt, igazából olyan volt, mint Megumi, csak kicsiben. Amellett, hogy rájöttem, mennyire nem állok még készen az apaszerepre, lassanként kezdtem megutálni Megumit is. Azért, hogy belekevert ebbe az egészbe, hogy fogságba ejtett Makával. Hogy szexuálisan folyton frusztrált voltam miatta, és hogy emiatt a munkában nyújtott teljesítményem is úgy tűnt, meg-megremeg. Szerencsére a cég, amit még akkor alapítottam, mikor összejöttünk, nagyon jól ment, én pedig kaptam az alkalmon, hogy külföldre mehetek, és megszöktem az otthon gyülekező problémák elől. Tudtam, hogy szánalmas, amit művelek, de képtelen voltam vele maradni. Képtelen voltam a szemébe nézni, nem hogy vele és a közös gyerekünkkel élni. Külföldön aztán próbáltam megoldást találni a gondjaimra, illetve igyekeztem elhallgattatni a lelkiismeret-furdalásomat. Sorra feküdtem le minden nővel, aki az utamba akadt, ám ők sem jelentettek kielégülést. Ahogy kezdtem egyre jobban kétségbeesni, egyedül pénzt nem felejtettem elküldeni az otthon élő feleségemnek. Egy idő után azonban azt is hozzám vágta a sérelmeivel együtt, és mikor héba-hóba hazajártam is csak vitatkozni tudtunk, ami közben mérgemben a kezem is eljárt. Egyszer mérgemben leittam magam, és részegen megerőszakoltam, majd megvertem. Rajta akartam levezetni minden dühömet. Őt hibáztattam a frusztrációmért, az elfuserált életemért. A sok fájdalomért és nyomorúságért, amikre a lelkem nap mint nap emlékeztetett. Minden egyes ütés és hajtépés ellene irányult. Legalábbis akkor azt hittem. Később jöttem rá, mekkorát is tévedtem. Hogy az a gyűlölet, amit magamban hordoztam, nem miatta született. Nem Megumi volt az, akit igazán megvetettem. Hanem saját magamat. Hiszen én nem voltam őszinte magamhoz. Azért vettem el, hogy meneküljek a beteljesületlennek vélt érzéseim elől. A Jun iránt érzett szerelmem elől. Ő volt az indok, hogy távolabb kerüljek a férfitól, akit szeretek, hogy ezáltal ne kínozzon a jelenléte. De Megumi soha semmiről nem tehetett. Sosem ütött vissza, mikor bántottam. Pedig katona volt, nem is akármilyen. Mégis végig tűrte a magányt, amire kárhoztattam. A fájdalmat, hogy visszautasítottam az érzéseit, a gyermekét, sőt, mindent, amit valaha nyújtott nekem. Tökéletes feleség volt. Végig mellettem állt, én voltam az, aki elárulta. Én voltam… én voltam a hibás. Én tettem tönkre nemcsak a saját, de az ő és a gyerekünk életét is. Mikor erre rájöttem, sírva könyörögtem a bocsánatáért. Soha senkinek nem könyörögtem. Nem kértem bocsánatot. Én voltam Gensai Takashi, aki előtt mindenki fejet hajtott. Akinek senki nem mert ellent mondani. Aki sosem gondolta végig, milyen szörnyűségeket követett el másokkal szemben, mert különben nem tudott volna aludni éjszakánként. Én voltam a megtestesült arrogancia és hidegvér. Az a nemesi ficsúrság, ami gyűlölettel töltött meg maga körül minden embert. Akinek nem volt egyetlen barátja sem, mert őket is csak eldobható eszközként használta. De Gensai Takashi leborult a felesége lábai elé, és a bocsánatáért könyörgött. Elmondtam neki minden bűnömet. Minden rejtett hazugságomat, minden mocskos kis üzelmemet. Kiteregettem elé a lelkem, minden érzésemet. A magam iránt érzett undortól elkezdve a Jun iránti szerelmemig mindent. Közben pedig, ahogy a homlokomat a hideg konyhapadlónak nyomtam, úgy sírtam, mint még soha. A könnyeim pedig csak hulltak, ahogy a szavak sem fogytak az ajkaimról. Órákig tartott. De Megumi csak ült, sírt, és hallgatott. Hallgatta a tragédiámat, ami az övét okozta. A férje közvetlen bocsánatkérését, és a vallomást, ami a szívemből szólt. – Sosem… sosem érdemeltem meg, hogy a feleségem legyél. Mindvégig annyira jó voltál hozzám, de én… én… Végül már mondani se tudtam mit. Csak remegtem a földön kuporogva. De Megumi ekkor sem hagyott magamra. Csendben odalépdelt hozzám, és rám borult. Miközben szorosan megölelt és zokogott, pár szóval feloldozott minden bűnöm alól. Nem is tudom, mennyi ideig sírtunk egymás karjaiban. És bár iszonyatosan fájt minden, ami köztünk történt, valahogy mégis annyira jól esett újra ilyen közel érezni magamhoz. – Örülök, hogy visszakaptam azt a Takashit, akibe beleszerettem. – Megumi hangjától még a szívem is kihagyott pár ütemet. – Soha semmit nem szerettem volna még ennyire. Az egész napot mással se töltöttük, csak beszélgetéssel. Végre olyan kötetlenül és őszintén tudtunk beszélni, ahogy a megismerkedésünkkor. Megvitattunk minden bajt és mást, amit gondnak véltünk. Ha a nap, mikor találkoztam Junnal, az újjászületésem napja volt, hát ez a megváltásomé. Felemelő érzés volt nem a szokásos önző érveléssel jönni, és a problémákat megoldatlanul hagyva elmenekülni. Életemben először úgy éreztem, férfi vagyok, aki megpróbálja legyőzni az akadályokat. Megumi is rengeteget beszélt, hosszú idő óta most láttam visszatérni a szemébe a csillogást, amit annyira szerettem, és ami olyan végtelen nyugalomba ringatott. Könnyedén megbeszéltük, ki mit szeretne, és ehhez igazítottuk a jövőbeli terveinket is. – És lenne még valami – mondta. – Mit szeretnél? – kérdeztem azzal az őszinte szándékkal, hogy ha tudom, teljesítem ezt a kívánságát is. – Ha visszamennél Junhoz. Éreztem, ahogy elsápad az arcom. Először szinte fel se fogtam, mit mondott, és a hallgatással töltött időmet is csak a felgyorsult szívdobogásommal tudtam mérni. – Süket vagy, te mamlasz?! Mondom: szeretném, ha visszamennél Junhoz! – ismételte el még egyszer, a fejemre koppintva. – De akkor megint egyedül maradsz Makával… – kezdtem volna bele, de lepisszegett. – Mintha eddig nem boldogultunk volna. Tudom, hogy őt szereted. Szerintem… mindig is tudtam. De szerettelek volna kisajátítani. Viszont… tudom, hogy ez nem így működik. Szóval szeretném, ha visszamennél hozzá, és elmondanád neki, mit érzel. Szerintem ő is szeret. – Megumi… Többet nem tudtam mondani. Remegett a szám. Remegtek a lábaim. Szerintem még a szívem is reszketett. Részben attól a hihetetlen önzetlenségtől, amit Megumi által megtapasztalhattam, részben a félelemtől, hogy újra látnom kell Junt. De látni akartam. Mégis rettegtem a gondolattól, hogy elé kell állnom. Annyira hihetetlenül szégyelltem magam, hogy arra szavak sincsenek. Nem állhattam így Jun elé… De mire észbe kaptam, már úton voltam haza. Jun felé. Megumi volt az, aki útnak indított. Nyomott egy utolsó csókot a számra, és eleresztett. Nem akarta, hogy mellette legyek. Nem várta el, hogy felneveljem a közös gyerekünket. Nem szeretett volna tőlem semmit, csak hogy boldog legyek, hogy ő is azzá válhasson. Míg zötykölődtem a kocsiban, megfogadtam magamban, hogy mindent jóváteszek. A feleségem ugyan nem kért pénzt, de mindig küldeni fogok neki és Makának. Még ha csak ritkábban is, de ahogy csak tőlem telik, meglátogatom majd őket. Még nem tudtam, hogyan, de szerettem volna, hogy még ha későn is ugyan, de jobb apa válik belőlem. Mert Maka megérdemli. És Megumi is. Végre rájöttem, mi az igazi felelősség. Hogy mi olyan fontos, amiért megéri küzdeni. Hogy mire szeretnék érdemessé válni. A szívemben kétségekkel, ám határozott célokkal érkeztem haza. Csak kár, hogy nem a Junnal kapcsolatos vágyaim égtek bennem olyan határozottan. Hiába tartott több napig az út, és hiába gondolkoztam végig, minél közelebb értem a városhoz, annál kevésbé tudtam, mit is kéne tennem. Ugyan mit mondhatnék, ha meglátom? Sőt, el fogom tudni viselni a tekintetét? Azt a pillantást, ami a szívembe lát, hiába zárom mélyen magamba minden érzésemet? Úgy léptem a házunk elé, mint akit halálra ítéltek. Ha módomban áll, kértem is volna a büntetést. Annyi szörnyűséget tettem, annyit hazudtam… Tudtam, hogy egy élet sem lenne elég, hogy mindent rendbe hozzak. És mikor rádöbbentem, hogy a Juntól kapott új életemet mocskoltam be, azt hittem, megszakad a szívem. Nem volt merszem kopogtatni se. Sokáig csak álltam a bejárati ajtó előtt némán. Hallgattam, mert annyira fájt a mellkasom, hogy megszólalni se volt erőm. A hangom pedig régen elment már. Mikor mégis kopogásra emeltem a kezem, csak rátettem a tenyeremet az ajtóra. Ahogy végigsimítottam a kissé kopottas fán, újra feléledt bennem minden emlék és érzés, amit magamba temettem. A könnyek akaratlanul a szemembe gyűltek, és csak úgy kapkodtam levegő után. A szám kiáltásra nyílt, de hang nem jött ki a torkomon. Fuldokoltam a saját érzéseimben. Aztán kinyílt az ajtó, és a túloldalán megpillantottam Junt. Csak mosolygott rám. Azzal a mosollyal, ami a világot jelentette nekem. Ami elkísért a legsötétebb óráimban. Ami körülölelte a lelkem. Ami minden valaha kapott boldogságom forrása volt. A tekintete meleg volt, ahogy mindig is. A pillantása egyszerre gyújtotta lángra a szívem és váltott meg. Tudtam, hogy belém lát. Ahogy mindig is belém látott. Már csak azt vettem észre, hogy eltorzul az arcom és megerednek a könnyeim. Hogy a szívem vezeti minden mozdulatomat. Hogy az érzéseim repítettek felé. A köztünk lévő kétlépésnyi távolságot anélkül tettem meg, hogy bármit is mondtam volna. Hiszen tudtam, hogy nincs szükség szavakra. Soha nem is volt. Jun pedig megcsókolt, aztán átölelt. Hosszasan álltunk az ajtóban, és mást se csináltam, csak sírtam. Úgy éreztem magam, mint tizenöt évvel ezelőtt, gyerekként. Sose voltam annál boldogabb, mint mikor meghallottam Jun szeretettel teli hangját. – Üdv itthon – suttogta. De azóta se tudom eldönteni, hogy ezeket a szavakat tényleg kimondta-e, vagy csak a szíve hangját hallottam. Később kiderült, hogy Megumi írt neki egy levelet, amiben mindent elmesélt neki, bár végig tisztában volt mindennel. De Megumi még azt a sok pénzt is kifizette, amit az expressz posta jelentett, csak hogy az irománya hamarabb Junhoz érjen, mint én. Leírta azt is, hogy terhes, és meg fogja tartani a picit. A hírek hallatán csak boldogan Junra mosolyogtam, olyan őszinteséggel, amilyet nem éreztem évek óta. |