Összefonódott sors (BL, 16+)
„Yashiro! Ismerem a jövődet!”
Bármit teszek, mindig a fejemben hallom a fiú hangját. Mintha megakadt volna a lejátszó, folyton csak ezt ismételgetve. Satoru nem más, mint árny a múltból. Egy szellem, akinek a kiáltása azóta is a lelkemben visszhangzik. Akinek a tekintete a szívembe égett. Akitől akárhogy próbálok, nem tudok szabadulni. Egyszerre gyűlölöm és van rá mégis szükségem. Idegesít maga a tudat, hogy egy kölyök hülyére vett. Hogy képes volt előre látni minden tervemet, tudott minden mozzanatomról, és mintha belelátott volna a fejembe. Miért tesz nekem mindig keresztbe? Hogy lehet rá képes? Hiszen csak egy kölyök! Mégis hogyan lehetne egy gyerek ennyire intelligens? Ennyire összeszedett? Ilyen felkészült…? Nem tudtam a kérdésekre a választ. Csupán azzal voltam tisztában, hogy minél jobban nőtt bennem az utálat a fiúval szemben, annál jobban vonzott magához. A mosolya. A tekintete. A testbeszéde, ami arról árulkodott, hogy nem tart tőlem. Pedig kellett volna. És ugyan hiába véltem úgy, hogy megszabadultam tőle, valójában már rég a rabja voltam. És azóta is, hogy kómában van, képtelen vagyok kiverni a fejemből. Tudni akarom, hogy csinálta. Látni akarom még egyszer a tekintetét. Ahogy a mély bizalom eltűnt belőle, és a helyét átvette valami iszonyat. Döbbenet. Fájdalom. Kín, amit az árulásom hagyott maga után. Aztán ott volt a mosolya. Az a bájos, végtelenül gyermeteg vigyor, ami kiült az arcára, akárhányszor megdicsértem. Kezdetben azt hittem, hogy elég, ha csak néha gondolok rá. De idővel már nem is tudtam másra gondolni. Bármibe kezdtem bele, rövidesen abbahagytam, ahogy a gondolataim akaratlanul elkószáltak, egyenesen az ő irányába. Az egész addig fokozódott, hogy végül elmentem meglátogatni. Először csak benéztem hozzá a kórház ajtaján. Csupán figyeltem a messzeségből azt a törékeny, üres kis testet. Később bemerészkedtem hozzá, mikor senki nem járt nála. Miután lassan megkörnyékeztem az ágyát, idővel képes voltam megérinteni. Végighúzni az ujjaimat a puha kis karján. Megsimítani az arcát. Kisöpörni a rakoncátlan tincseket a kifejezéstelen arcából. Rámarkolni arra a vékony kis nyakára. Viszont nem tudtam eltörni. Sem megfojtani. Akármivel próbálkoztam, képtelen voltam végezni vele. Pedig egy rövid kis nyisszantás a borotvával, és vége lett volna. Úgy vérzett volna el rövid percek alatt, hogy senkinek se tűnt volna fel… Mégsem vitt rá a lélek. Sőt, a kezdetben győzedelmes bevonulásom is gyászos vergődéssé fajult idővel. Nem éreztem többé dicsőséget a megtört teste láttán. Csupán fájdalom járta át a mellkasomat. Egy érzés, amiről már teljesen megfeledkeztem, olyan rég éreztem utoljára. És mégis ott volt, kegyetlenül kínozva. Kínlódtam, hogy nem mozdul. Hogy nem nyitja ki a szemét, bármit is teszek vele. Hogy nem mond semmit, mikor a fülébe súgom, mennyire élveztem a vele való játszadozást. Sem akkor, mikor a barátaival fenyegetem. Egyszerűen nem mozdul. Csak alszik… Vajon álmodik? És ha igen, én is szerepelek a vízióiban? Ha most hozzáérek vagy beszélek, eljut hozzá? Talán ő is olyan kétségbeesetten csupán engem érzékel, ahogy az én gondolataim is csak körülötte forognak…? Kettőnk közül… vajon ki az igazi roncshalmaz? Végül ki bántott kit? Ki győzedelmeskedett ki fölött…? Ha valaki feltette volna ezeket a kérdéseket, gondolkozás nélkül válaszoltam volna. Hogy csak nézzen rám. Nézzen az üres szemembe, majd az ágyban fekvő fiúra. Ki tűnik számára élettelenebbnek? Ki lett végül a másik prédája…? Ahogy telt az idő, úgy éreztem, sosem ér véget ez a rémálom. Hogy Satoru sosem ébred fel többet. Hiába látogattam végül minden nap, nem tudtam a rettegő szemébe nézni. Nem tudtam gonoszan az ijedt arcába nevetni. Se rákérdezni arra, hogyan tudott mindent. A percek szinte éveknek tűntek. Én pedig küzdöttem minden egyes levegővételért. Minden pillantásért és szívdobogásért, amit egy olyan világban kellett töltenem, aminek ő nem volt a része. És hiába sírtam görcsösen szorongatva a kezét. Hiába téptem a haját. Hiába nyaltam végig a nyakán, hogy aztán a fülébe dudorásszam, hogy fogom megölni, ahogy a többieket is, miután mindannyijukat megdugtam… Tudtam, hogy mindkettőnk számára megállt az idő. De aztán meghallottam a hírt. A hírt, miszerint magához tért. Megragadtam a sapkámat és a kabátomat, és őrült módjára, eszeveszetten mosolyogva kezdtem el rohanni a kórház felé. A szívem hihetetlenül gyorsan vert, azt hittem, kiesik a mellkasomból. Hát még akkor, mikor megpillantottam őt az ágyon ülve, kábán… A szívem dobbant egyet, majd összeszorult. Nem számított, hogy távol van tőlem és csak a kórház másik épületéből figyelhetem az ablakon át. Sem az, hogy mennyit vártam rá. Minden egyes szenvedéssel teli másodperc megérte, hogy láthattam, ahogy Satoru újra magánál van. Hogy beszél. Hogy bizonytalanul mosolyog. Hogy már nem vagyok többé egyedül, mert ő is itt van velem. Mielőtt észbe kaphattam volna, már eleredtek a könnyeim. A sok várakozás. A magány. A kín… egyszerre minden sós víz formájában kezdte elhagyni ezt az idősödő, megfáradt testet. Én pedig csak leguggoltam a folyosón, mert a lábaim már nem bírtak tartani, és remegő kezekkel kezdtem el törölgetni a könnyeimet. Végül már nem az érzelmi túlfűtöttségtől, hanem a felismeréstől sírtam. Mert noha tizenöt év kellett hozzá, de rájöttem, hogy Satoru nélkül nem tudok élni. |