Mi (BL, 16+)
– Hogy néz ki? – kérdeztem meg a többieket, bár mélyen magamban tudtam a választ arra vonatkozólag, milyen látvány is terülhet a szemük elé. A korábbi robajok és a még mindig poros levegő után ugyanis voltak elképzeléseim afelől, milyen romhalmaz feküdhet a lábaink előtt, de reméltem, hogy csak én gondolok a legrosszabbra.
– Elég reménytelen. – A válaszra nem sokat kellett várnom, és szinte már a szavak hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Ha összeomlott az épület, mi lehet a többiekkel? Vajon élnek még…? – De akkor is meg kell keresnünk őket! Csak nyelni tudtam, de mélyen magamban hálás voltam Shichinónak, amiért ilyen hevesen reagált, szinte a szívemből szólt. Mert akármennyire is éreztem magamon, hogy kezdek kétségbe esni, főleg így, hogy hiába segítenék, vakon nem tudok, nem akartam feladni a reményt. Könnyen lehet, hogy addigra kimenekültek Pooh-ék az épületből, Yuu pedig szerencsésen megúszta, hogy közelebbről kelljen találkoznia egy téglatömbbel. Kis segítséggel, botorkálva ugyan, de bevezettek a romok közé. – Nao! – kiáltotta Medoki, akinek a hangját pillanatokon belül az én ordibálásom váltotta fel. – Kumagami! Yuu! Hiába találtuk meg Yuut, nem éreztem sokkal jobban magam. Persze részben megkönnyebbültem, de a szívem reszketett a félelemtől, amit az az iszonytató gondolat keltett, miszerint lehet, hogy elvesztettük Tomorit és Pooht. Már a puszta feltételezéstől görcsbe rándult a gyomrom. Az elmém azonban próbált valamiféle kiutat találni nekem, egy menekülő utat a súlyos sejtelmek felől, amik elöntötték a szívemet. Igyekeztem bíztatni magam, hogy ők is nagy eséllyel túlélhették, még ha ezt nem is hittem el teljesen. Ahogy eljutott a fülemig Shichino kiáltása, minden határozatlanság kiszállt a lábamból. A testemet elhagyta minden kétségbeesés, ami addig akadályozott a mozgásban, így végül a botomat is félredobva, a romok között bukdácsolva ugyan, de a barátom hangja felé vettem az irányt. Csak pár lépés választott el tőle, az út azonban mintha örökké tartott volna. Semmi mást nem hallottam a fejemben, csak a kiáltásának visszhangjait, a szívem dobogását, és azt a rémült sípolást, amit a tüdőm hallatott. Mikor végül elértem hozzá, a földre omlottam. Az elmém egyetlen szót kiáltott, egyetlen nevet szólongatott, ezen kívül semmi sem számított. Kumagami. Kumagami! – Kumagami! – kiáltottam. Sose hallottam még ilyen kétségbeesettnek a hangom. Ennyire gyengének. Tehetetlennek... Sosem féltem még ennyire. – Hol vagy, Kumagami?! Válaszolj, Kumagami! Riadtan tapogatóztam a sötétben, remélve, hogy előbb-utóbb megtalálom. De mikor valami meleg, ragacsos anyagba tenyereltem, amin megcsúszott a kezem, a szám néma sikolyra nyílt. Felemeltem a kezem, és csak meredtem magam elé. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, mi borítja az ujjaimat. Vér. Kumagami vére. A belőle feltörő gyenge, fájdalmas sóhajtást csak utána hallottam meg. – Kumagami…? – kérdeztem, de mozdulni se bírtam. – Te vagy… Shunsuke…? – Kumagami hangja iszonyatosan távolinak tűnt. De mégsem eléggé ahhoz, hogy ne halljam, mennyi fájdalom bújik meg benne. Mennyi gyötrelem és erőtlenség. – Ennyi elég volt… ugye? Az agyam képtelen volt felfogni a szavait, a szívem azonban mindent értett. – Kumagami! Nem lehet! – ordibáltam, és ahogy kinyújtottam a kezem, végre megéreztem a testéből áradó meleget. A kínt, és ahogy remegett. – Nem engedem! Mellettem kell maradnod! – Ahogy egyre közelebb kúsztam hozzá, úgy nőtt a kétségbeesésem is. Nem számított már semmi más, csak ő. A gyengén reszkető, hideg teste. Az erőtlen, fájdalmas sóhajai. – Lehetetlen kérsz… – suttogta, mire akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe. – Nem lehet! Nem hagyom! – kiáltoztam tovább, Pooh ruháját markolászva. A könnyek megállíthatatlanul dőltek a szememből, annyira, hogy tudtam, ha nem lennék vak, akkor se látnék már tőlük semmit. – Kumagami, ne halj meg! Ne hagyj itt! – Szóval az, hogy Pooh a becenevem… csak egy hazugság volt…? – kérdezte, mire a számba haraptam. Próbáltam elfojtani a feltörni kívánkozó sikolyomat, de csak nem tudtam lenyelni. Képtelen voltam rá, miután éreztem, hogy Pooh elernyedt teste felém dől, én pedig már hiába szorongatom, nem tudom már benne tartani az életet. Pooh elvesztése után végtelenül üresnek éreztem magam. Erőtlennek. Távolinak… Már ahhoz sem volt kedvem, hogy levegőt vegyek. Ami azt illeti, mindig is féltem a képességemtől. Az első pillanatban, ahogy kiderült, mire vagyok képes, megremegtek a lábaim. Féltem ettől a szinte idegen erőtől, ami ekkora felelősséggel ruházott fel. De később megismerkedtem a többiekkel és Pooh-val, akik megtanították, hogy nincs mitől tartanom. Így mikor Yuu sikeresen kiszabadított, egyetlen kétség sem volt a szívemben, ahogy visszautaztam az időben. Az úttól kába voltam és fáradt. Kiszolgáltatott. De Pooh mindig ott volt nekem. Minden egyes alkalommal, mikor visszamentem, ott várt rám a túloldalon. Támogatott és bíztatott. Meggyőzött, hogy ez a világ szép, az életünk értékes, és igenis megéri küzdeni. Egy pillanatra se hagyta, hogy újra meginogjak. Idővel pedig már szavakra se volt szükség ahhoz, hogy megértsük egymást. A másik egyetlen pillantásából vagy érintéséből tudtuk, hogy érez a másik, vagy mire van szüksége. Nem kellett a nevén hívnom, mert olyan volt, mintha magammal beszélgettem volna. Sose képzeltem volna, hogy valaha is ilyen belsőséges kapcsolatom lesz valakivel. Hogy ki merem tárni a szívem, felfedve előtte minden hibámat és félelmemet. És hogy ő mindezzel együtt képes lesz elfogadni. De Pooh képes volt rá. Megosztozott a terheken, amik a vállaimat nyomták. Ha nem mertem elaludni éjszaka, hajnalig beszélgetett velem. Ha fájt a mellkasom a testvéreim hiánya miatt, magához húzott, és addig suttogott a fülembe nyugtató szavakat, amíg meg nem nyugodtam a karjaiban. De ennél még sokkal többet jelentett nekem, szavakba se tudnám foglalni. Se az együtt töltött éjszakákat, se a tervezgetéssel eltelt napokat. Pooh jelenléte idővel annyira természetessé vált, mint a levegő. Megszoktam, hogy itt van velem. Még ha nem is szólunk egymáshoz, akkor is. Az sem számított, hogy idővel teljesen elveszítettem a látásomat. A világ a feje tetejére is állhatott volna, Pooh akkor is fogta volna a kezem. – Megígérem, hogy örökké együtt leszünk – mondta egyszer. Én pedig csak bólintottam. Nem kellett válaszolnom, mert Pooh már a pillantásomból ki tudta olvasni, milyen választ súg a szívem. Úgy éreztem, hogy mi ketten egyek vagyunk. De végül ő meghalt, én pedig egyedül maradtam. |