Last Minutes (BL, 16+)
– Nem állíthatod meg – szólítottam meg Thort, ahogy belépett hozzám a portálba. – A Briföszt végül ízekre szedi Jottunheimet.
De neki aztán mondhattam. Mintha meg se hallotta volna a szavaimat, rögtön megpróbálta megakadályozni a tervemet azzal, hogy a Mjölnirrel ripityára töri a jeget Heimdall kardja körül. Csak egy csapás kellett Odin jogarából, és már is jobban odafigyelt rám. Hát, ha ilyen módszerekhez kell nyúlnom, hogy idefigyeljen… rajtam nem fog múlni. – Miért csináltad ezt? – nézett rám végre, az arcáról csak úgy sütött az értetlenség. Ugyan, mi ebben olyan bonyolult? – Azért, hogy én legyek atyánk méltó utóda – hazudtam neki szemrebbenés nélkül. – Az életét is én mentettem meg. Én pusztítom el a szörnyek faját, én leszek méltó a trónjára! – Nem ölhetsz meg egy egész fajt! – erősködött, a kezével erősen gesztikulálva. Az arcáról egyértelműen leolvastam, hogy ideges, a szeme csak úgy villámlott. – Miért nem? – A hangom értetlenséget tükrözött, és képtelen voltam visszafojtani egy rövidebb nevetést. De hiszen ha belegondolunk, mi istenek vagyunk, ők pedig csak szörnyek. Ugyan, mi okuk lenne az életre? Nekem viszont már a puszta létezésemmel van okom arra, hogy eltöröljem őket a világegyetem színéről. Igazán egyszerű, nem tudtam, Thor ezen mit nem bírt végiggondolni. Ez az egész gondolatmenetet viszont csak azért alkottam meg, hogy ha esetleg bővebb választ kér, tudjak mit mondani. Igazából abszolút nem ez volt a célom. Jégóriások? Ugyan már. Az emberek is megtették volna, igazából bárki. Csak eszközök voltak a tervemhez, hogy végre magamra tudjam vonni Thor figyelmét. – És hogyhogy most már szereted a jégóriásokat? Te puszta kézzel végezhetnél velük. – Megváltoztam – szólalt meg nyugodtan, a tekintete valóban az igazáról árulkodott. – Ahogy én is – mosolyogtam még mindig, majd az arcába csaptam apánk fegyverével. Provokálni akartam, hogy elérhessem, amire mindig is vágytam. – Küzdj meg velem. Alig fejeztem be a mondatomat, rögtön mértem rá egy nagyobb csapást is, amitől a földre került és még jó pár centiméternyit csúszott is a portál padlóján. Nem tudom, miért vártam, hogy ettől rájön majd a valódi céljaimra. Sose volt ostoba, de nem is volt annyira okos, hogy rájöhessen magától, és mikor erre ráébredtem, üvöltözve magam tártam elé mindent. – Sose akartam a trónt! Csak egyenlő akartam lenni veled! – kiabáltam, de igyekeztem nem hagyni, hogy az arcomra kiüljenek az érzéseim. Már így is eleget segítettem neki azzal, hogy magam vallottam be a céljaimat. Nem akartam, hogy lássa rajtam azt a kínt, ami már olyan régóta gyötört belülről. Így megkerültem a jégbe burkolt kardot, és úgy sétáltam hozzá. – Nem harcolok veled, öcsém! – hangzott a válasza. – Nem vagyok az öcséd. Sosem voltam! – A szavakat szinte köptem, de átérezni képtelen voltam a súlyukat. Túl sok érzés kavargott bennem, és egyre kevésbé láttam ki a zűrzavarból. – Loki, ez őrültség. – Ez őrültség? – kérdeztem vissza, és bárhogy próbáltam is, nem tudtam visszafogni a reszkető testemet, és éreztem, ahogy az ajkaim meg–megremegnek. – Valóban? Valóban?! – kérdezgettem egyre idegesebben, próbálva takargatni, hogy könnybe lábadtak a szemeim. Azután folytattam a piszkálását. Muszáj volt rávennem, hogy végre álljon ki ellenem. – Mi történt a Földön? Mitől lettél ennyire puha? Nem mondd, hogy egy nő van a dologban! – Ó! Az van – folytattam a kegyetlen monológot. Igen, az az undorító, bájolgó szuka, aki megpróbálta elcsábítani tőlem. És amint elhagyták a szavak a számat, mindent megértettem a tekintetéből. Igen, a nő keze van a dologban. Azé az ocsmány, gyenge, haladó fattyúé! De nem is volt baj. Egyetlen haszna azért csak volt: segített nekem abban, hogy jobban feldühítsem Thort. – Hát talán, ha itt végeztünk, egyszer meglátogatom magam is! – Ennyit kellett csak mondanom. Mindig is jó voltam a gyengepontok keresésében, és íme, megvolt az eredmény. Ott rúgtam bele, ahol neki az a legjobban fájt, ezt pedig egy hangos kiáltás keretében elég egyértelműen a tudtomra adta. Onnantól pedig nem volt megállás: egymásnak estünk, és igazi harcba bonyolódtunk. Ütöttük és vágtuk a másikat, fegyverrel vagy anélkül, ahol csak tudtuk. A Bifröszt csak úgy visszhangzott a fegyverek találkozásának fémes zendüléseitől és az erőfeszítéseink nyögéseitől. A szinte már monoton küzdelembe az újdonságot az hozta, mikor Thor akkora lendületet vett, hogy velem együtt kitörte a portál falát, és a hídra zuhantunk. Ő a híd portál közelebbi felére, míg én kissé távolabb. De tökéletes volt a cselemhez. Mindössze annyit csináltam, hogy magamat ideiglenesen elrejtettem, míg egy illúziót teremtettem, ami a híd peremébe kapaszkodott kétségbeesetten. – Thor! – kiáltotta a másolatom, mire Thor is összeszedte magát, és lihegve, zilált külsővel a peremnél lévő Loki fölé tornyosult. Ezt egyfajta tesztként is fel lehetett fogni, mert a helyzet akár igaz is lehetett volna. Egyrészről jó volt őt megtéveszteni, másrészről pedig érdekelt, hogy noha a kezében szorongatta a Mjölnirt, vajon segítene-e egy ilyen helyzetben. – Testvér, kérlek! Az illúzióm egyre kétségbeesettebbnek tűnt, és ahogy egy részem mindig is érezte, Thor arcvonásai a pillanat törtrésze alatt megenyhültek, és lehajolt, hogy segítő kezet nyújtson. Kár, hogy én nem ott lógtam félúton a semmibe, ahogy rájött erre Thor is, mikor az illúziómat egy hangos nevetés keretében szélnek eresztettem. A kacagásomat követve megfordult, lehetőséget adva így arra, hogy ismét megtámadjam. A földre küldtem, és még több tucatnyi illúziót keltettem. Kimondhatatlanul élveztem a Thorral vívott küzdelmet. Végre figyelt rám. Méltónak talált arra – még ha dühében is –, hogy végre összecsapjon velem. És nem hagytam neki időt, hogy rajtam kívül mással is törődjön. Hiszen erre vártam mindig is, Thor figyelmére. Arra, hogy foglalkozzon velem, ne csak annyit, amennyit. Többet akartam. Azt akartam, hogy tiszteljen, úgy, ahogy én őt. Mindig is erre vágytam, soha, senkibe se kapaszkodtam annyira, mint amennyire Thorba. Ő volt mindig is az egyetlen, aki számított. Akinek a véleménye valóban mindig érdekelt, és akit követtem volna akár a halálba is. És most, hogy kiderült, hogy nem az igazi fivérem… az érzés nem tűnt el, akármennyire furcsa is ez. Csak erősödött, és még jobban és jobban vágytam arra, hogy én legyek a figyelme központjában. Nem az a kis emberlány, vagy a barátai. Azt akartam, hogy engem nézzen. Hogy rám mosolyogjon azzal az egyedi mosolyával, hogy a szeme minden csillogása nekem szóljon. Ő volt az egyetlen, akire vágytam. Ő volt az én egyetlen igazi, teljes szívből szóló kívánságom, amihez jobban ragaszkodtam, mint bármi máshoz. Csak őt kértem, és semmi mást. Miért van az, hogy akár mindent figyelmen kívül hagynánk és bármiről képesek lennénk lemondani egyetlen személyért vagy célért, de azt soha meg nem kaphatjuk? Miért voltam én mindig is ilyen szerencsétlen? Mi volt az, ami a célom eléréséhez hiányzott belőlem? Miért… miért nem voltam én soha elég jó neki? Most viszont rám figyelt. Csakis rám, és én voltam az egyetlen, aki lekötötte a figyelmét és betöltötte a látóterét. Ellenem használta a Mjölnirt, és végre egyszer az életben nekem szentelte magát, még ha néhány percre is csupán. És ehhez egy egész népet el kell pusztítanom? A saját fajtámat, mint nemrég kiderült? Hát legyen, ennyit nekem megért. Bármit megadtam volna ezért. Ami azt illeti, hiába volt szó harcról, én nem akartam megölni. Játszani akartam vele, ahogy régebben, kiskorunkban. Az, hogy ő mit akart, és mit nem… Nem tisztáztuk az elején, és még ha azt is hitte, hogy a halálát akarom, ő akkor se végzett volna velem. Csak meg akart állítani, hogy megmentse azokat, akiket korábban teljes ridegséggel elpusztított volna. Ezt viszont nem hagyhattam. Mert ha ez megtörtént volna, a jövőmet egy cellában töltöttem volna, ahonnan még annyit sem láthattam volna őt, mint eddig. Abba viszont beleőrültem volna. Így viszont, ha már eljutottunk eddig… innen nincs már visszaút. Mégis, úgy éreztem, megéri. Megéri akár csak pár percig is megpillantanom magam azokban a csodás szemeiben. Ha nem én éreztem és gondoltam volna mindezt, még az érdekes jelzőt is ráakasztottam volna a helyzetre. Hogy hogyan lehettem képes Thort annyira szeretni, és a figyelmetlenségéért gyűlölni is egyszerre… hitetlen, hogy két ennyire ambivalens érzés meg tudott férni bennem. És élveztem. Azzal, hogy küzdöttünk, mindkét érzést kielégítettem magamban. A szerelmes felem örült, hogy csak velem van elfoglalva és végre észrevett, míg a vadállat bánthatta. Meg nem ölhette, de kiélhette rajta minden elfojtott és ki nem mondott fájdalmát és sérelmét, amik az utóbbi években érték. – Elég! – kiáltott Thor, és nemcsak, hogy sikerült kitérnie egy neki szánt csapás elől, de az óriási erejétől még hanyatt is vágódtam, ezzel együtt pedig semmivé foszlottak a kreálmányaim. Odin fegyverét elejtve, fájdalmasan értem földet a hídon. Sajgott mindenem, és mozdulni se bírtam. Hirtelen elhagyott minden erőm, és csak arra voltam képes, hogy egy elhaló sóhajt hallassak, és pislogjak párat. Akkor is csak azt tettem, mikor megláttam Thor fáradt arckifejezését, ahogy felém magasodik. És ami a legjobban fájt, az nem a sérülések hada volt, amiket okozott nekem. A tekintete perzselő volt. Ahogy rám nézett… tisztán kiolvastam belőle a tompa dühöt és a csalódást, amiket mind irántam érzett. Csalódott bennem… Utána pedig a mellkasomra fektette a Mjölnirt, és elsétált. Engem pedig magamra hagyott a küszködő, egyre inkább kínzóbb gondolatokkal. De nem akartam gondolkozni. Csak annyit tudtam, hogy nem lehet vége. Még nem, és ha mégis, nem így. Nagy nehezen felemeltem a kezeimet, és megpróbáltam leemelni magamról Thor kalapácsát. Nem sikerült, de ugyan, miért sikerülhetett volna, mikor csak ő képes a kezébe venni? Pontosan jól tudtam, de nem akartam feladni. Ő pedig csak egyre távolodott, méghozzá a megőrült Bifröszt felé. Kínomban kiáltoztam, üvöltöztem, de a Mjölnir csak nem mozdult. – Most nézd meg – szóltam hozzá, mikor elég tanácstalanul megállt a magából sugarakat kilövellő és iszonyatosan fényes portál előtt. A szavakat csak úgy köpködtem magamból, szinte fenyegető kígyóként sziszegve őket. – A hatalmas Thor… a nagy erőd… és most mi hasznád veszed, he? Hallasz engem, testvér? Nem tehetsz semmit! Ez volt minden, amit mondani akartam. Fáradt voltam, meggyötört… és rájöttem, hogy a bennem kavargó milliárdnyi érzéstől sose fogok tudni megszabadulni. Szeretem. Akkor is szerettem, mikor kicsi gyerekekként rohangáltuk körbe a palotát, és most is szeretem. A franc essen belé! És fájt, hogy szenvedni láttam. Ez nem az volt, amit akartam. Azt akartam, hogy figyeljen rám. Bántani akartam, puszta kézzel megütni. Érezni akartam magamon a tekintetét, és fizikai fájdalmat okozni neki. De amit a szemében láttam… az a kétségbeesés, az emésztő bűntudat… az én mellkasomban is szétterjedt mindez, társulva a keserűséggel, amit Thor érzései okoztak. Akkor jöttem rá, hogy komolyan elszúrtam a dolgot. Nem csak gyilkossá válok – hacsak már azzá nem váltam addigra –, de egy olyan személlyé is, akit Thor sosem szerethet. Nem úgy, ahogy én szeretném, vagy ahogy én éreztem iránta. Mielőtt reagálhattam volna, óriási súlytól könnyebbült meg a mellkasom. Odanézve láttam, hogy nincs már rajtam a Mjölnir. Thor kezében volt, aki a hidat kezdte el püfölni vele. Először csak nehézkesen feltornásztam magam, és próbáltam a könnyes szemeimen keresztül kivenni, hogy mit művel. – Mit csinálsz? – kérdeztem, magam se tudtam, milyen hangsúllyal. Nem értettem, hogy miért tette, amit. Jó, persze, hogy megmentse a jégóriásokat, de ezzel együtt egy óriási hátulütője is volt a tervének. – Ha szétvered a hidat, nem látod többet a nőt! – próbáltam figyelmeztetni, félretéve a saját érzéseimet. Hiszen szerette azt a lányt, nem számított neki, hogy csak egy nyamvadt ember. Úgy nézett rá és úgy szerette őt, ahogy én őt. De ő sose tudta viszonozni az érzéseimet. A gondolatra viszont, hogy miattam ne lehessen boldog… kegyetlenül fájni kezdett a mellkasom. Alig észrevehetően, de fuldokolni kezdtem, olyan nehezen tudtam csak levegőt venni, ahogy sosem, és óriási gombóc keletkezett a torkomban. Mindig is tudtam magamról, hogy nagyon önző tudok lenni. De ez most más volt. Ha megtehettem volna, hogy visszacsinálom… megtettem volna. Hiszen hogy kérhetném tőle, hogy ne legyen boldog? Hogy áldozza fel magát miattam? Az én ostoba önzésem miatt? Mert mindennél jobban vágytam rá, és ezért bárkit és bármit elpusztítottam volna, ami az utamba állt? Nem. Ha választhattam volna, azt kívántam volna, hogy Thor boldog legyen. Ha már velem nem tud az lenni… akkor legalább azzal a nőcskével. Viszont hiába szóltam, hiába próbáltam visszatartani, továbbra is súlyos csapásokat mért a hídra. Én addigra felálltam, és Odin fegyverét a kezembe véve elindultam felé. Még csak arra se kellett törekednem, hogy halk és észrevétlen legyek, mert a portál teljesen becsavarodott és olyan hangos volt, hogy ha egy sereget hoztam volna magammal, Thor azt se hallhatta volna meg. Nem tudtam, mit akartam. Hogy miért közeledtem felé vagy miért szorítottam olyan erősen a fegyvert. Annyit tudtam, hogy meg kell állítanom. – Bocsáss meg, Jane – jutottak el a fülemig Thor szavai. Akkor viszont már az utolsó csapásra emelte a karját, amit viszont nem hagyhattam. Felugrottam, kezemben Odin fegyverével, de mire elértem volna Thort akár csak a penge végével is, sikerült az utolsó lendítésével szétvernie a hidat. Utána pedig minden olyan gyorsan történt, azt sem igazán tudtam, hogy kerültünk abba az érdekes helyzetbe, amibe. Odin fegyverét fogtam, ez volt az első, amit a híd szétrobbanása és a Bifröszt pusztulása utána először tisztán kivettem a hirtelen keletkezett káoszból. Viszont nem én voltam az egyetlen, aki apánk jogarához annyira ragaszkodott, Thor kezét pillantottam meg a másik végén. Felfelé pislantva pedig először a szintén semmi fölött lebegő Thor, majd legfelül az ő köpenyét fogó Odin tűnt fel. Alattam pedig a portál darabjai, valamint maga az őrület kavargott. – Sikerült volna, apám! Megtettem volna! – kiáltottam Odin felé. Ő nem tudta, hogy mit akartam igazából, így kétségbeesésemben ragaszkodtam annak a hazugságnak az előadásához, amit kezdetben Thorral is próbáltam elhitetni még korábban. Noha neki utána elmondtam egy részét az igazságnak, Odinnak viszont nem akartam. Jobbnak véltem, ha abban a tudatban marad, hogy valami eszelős gyilkos voltam. Könnyebb lesz neki is, és talán Thort is meg fogja tudni győzni később. – Érted! Mindünkért! Hiába próbáltam tartani a látszatot, amint a szemébe néztem, tudtam, hogy tisztában van a helyzettel. Az érzéseimmel Thor iránt, a fájdalmammal, és mindennel. Nem láttam dühöt a szemében, inkább csak szomorúságot és szeretetet. Egy bölcs isten tekintete volt az övé, nem is volt párja sose. Nem is kellett beszélnie se, mindig egyetlen pillantásából tudtam, hogy mit érez. Most is, ahogy mindig, tisztában voltam vele. – Nem, Loki – szólalt meg kicsit rekedtes, de mindig tiszteletet ébresztő, mély hangján. Tudtam, hogy mire utal. Amit tettem, az nem volt helyes. Tisztában voltam vele, mégis megtettem. Éreztem, ahogy az első könny végigfolyik az arcomon, aztán onnan leesve elnyeli a feneketlen mélység. A semmi. Ránéztem apámra, búcsúzóul. Tudta, hogy mit fogok tenni. Aztán vettem egy utolsó pillantást Thorra. Abban a pillanatban láttam rajta a szörnyű felismerést. Neki sem tartott sokáig, hogy rájöjjön, hogyan fogok cselekedni. – Loki, ne! – szólalt meg Thor, hangjában kérleléssel. De addigra késő volt, már elszántam magam, és végül elengedtem a fegyver végét. – NE! – kiáltotta utánam, én pedig elbúcsúztam egy újabb könnyemtől. Jól esett, hogy láttam a fájdalmat az arcán. Hogy nem akarta, hogy bajom essen, nem akart elveszíteni. Felém nyújtotta a kezét, amit azonban képtelen lettem volna megfogni, még akkor is, ha korábban nyújtotta volna ki és lehetőségem lett volna megragadni. Mindent tönkretettem. Mindenkit elvesztettem a szörnyű természetemmel, aki valaha is fontos volt nekem, és akire számíthattam. Elárultam őket. És a legszomorúbb, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmennem ahhoz, hogy erre rájöjjek. Ezért döntöttem úgy, hogy elengedem a fegyvert. Jobb lesz nekik nélkülem… Viszont nem kaptam el a tekintetem. Mindaddig, míg magába nem szippantott az ismeretlen, sötét örvény, Thor szemeibe néztem. Azokba a gyönyörű, szeretettel teli és feloldozást nyújtó szemeibe. |