Kira előtörténete (16+)
Sose gondoltam volna, hogy az én szeretett, biztonságos kis világom így fog széthullani, de ahogy a járkálók megjelentek a világban, minden a feje tetejére állt. Elvesztettem a családomat, a barátaimat, és mindent, ami addig fontos volt. De túltettem magam rajta. Megkeményítettem a szívem, összeszorítottam a fogaimat, pár könnyet is hullattam, de eldöntöttem, hogy életben fogok maradni. Engem nem győzhet le és tiporhat el csak úgy ez a világ. Vagy ha mégis, harc közben fogok meghalni, de semmiképpen sem sírva, mint egy rémült gyerek.
A kemény elhatározásom tartott életben hosszú időn át. Ezt volt a bennem égő tűz, ami felmelegített didergő napokon, és a fal, ami visszatartotta a könnyeimet a legnehezebb pillanataimban. Segített túltenni magam tucatnyi tragédián, és pajzsként óvott meg mindentől. Jöhetett egy csordányi élőhalott vagy akár őrült, más életben maradottakat legyilkoló banda, mindezek hatása úgy pergett le rólam, mintha át se éltem volna őket. Tudatosan eltávolítottam magamtól mindent, ami kibillenthet a kényes egyensúlyomból, és csak azokat a dolgokat hagytam a gondolataim közé kúszni, amiket hasznosnak vagy fontosnak véltem. Hetekig csak bolyongtam és egy válltáskámban hordtam azt a kevés dolgot, ami a múltamra emlékeztetett. Alig ettem és ittam, de Jitsuryoku és Jinsoku mindig velem voltak, ez adott erőt. Ők voltak az én támaszaim, akik megerősítettek, mikor elbizonytalanodtam. Akárhányszor környékeztek elgyengítő gondolatok, amint Jitsuryoku-t kihúztam a sayaból és a kezembe simult a kemény markolata, újra átjárt a végtelen nyugalom. De aztán megtalált pár katona és magukhoz vettek. Kezdetben húszan voltak a csapatban, mind jól képzett, jó humorú és szerethető figurák, akik engem, egy vadidegen, magányos lányt magukhoz emeltek. De nem csak hogy elláttak és segítettek, de a társukká fogadtak. Szerintem a legtöbb ember elképzelni se tudja, hogy milyen érzés volt velük lenni a sok éhezés és menekülés után. Otthont adtak és a családommá váltak. Megtanítottak minden trükkökre, ruhát és ételt nyújtottak egy olyan világban, ahol az emberség csak távoli, édeskés tévképzetként létezett. Megbecsültek és számítottak rám, ezért is fáj annyira, hogy elvesztettem őket alig pár hónap után. Éppen felderítésre mentem (én voltam ugyanis az egyik előfutáruk), és csak az előre összepakolt holmiimat vittem magammal. Mikor visszatértem, brutális látvány fogadott. Pár fegyveres férfi hajtott a táborunkba, és kedves köszöntés után legyilkolták az összes bajtársamat. Én pedig egy bokorban lapultam. Nem azért, mert eluralkodott rajtam a gyávaság. Nem, akármikor meghalhatnék, nem érdekelne. Egy harcos nem féli a halált, csak elfogadja. Én is így éltem meg ezt a káosszal teli, új világot: egyszerűen elfogadtam a tényt, hogy akármikor meghalhatok, így viszont nem tudott eluralkodni rajtam a félelem és a legsiralmasabb helyzetekben sem blokkoltam le, hanem ugyanolyan higgadt és erőteljes tudtam maradni, mint egyébként. Értük amúgy is meghaltam volna. De tudtam, hogy ők nem ezt akarnák, hanem azt, hogy éljek. Így összeszorított fogakkal, körmeimet a hideg és kemény földbe vájva, könnyeimmel hadakozva néztem végig, ahogy a fegyveresek mindenkit leölnek. Az egyik szökésben lévő katonát alig tőlem pár méterre lőtték fejbe. Valószínűleg észrevett és felém akart menekülni, de nem sikerült neki. Az idegenek pedig kíméletlenül legyilkolták a társaimat, egyesével fejbe szúrták őket, majd kifosztották a táborunkat. Minden élelmünk, nagy nehezen összegyűjtött gyógyszereink, a ruhák, fegyverek, kocsik… mindent elvittek az utolsó szálig. A holttesteket pedig itt hagyták nekem, mintha csak tudták volna, hogy tisztességes temetést akarok nekik. Már amennyire ez lehetséges. Míg az idegenek ott voltak, minden információt magamba szívtam, amit csak tudtam. Arcokat, ruhákat, neveket és a mozdulataikat, mindent megjegyeztem, hogy a bosszúmhoz felhasználhassam őket. A fegyvereik típusától elkezdve a legutolsó jelentéktelen kis részletig mindent mélyen elraktároztam az agyam egy rejtett, törölhetetlen zugába. Ezért megfizetnek… ha kell, puszta fogakkal szabom fel mindegyik torkát... A halottaimat eltemettem, és miközben elesett barátaim dögcédulái csörömpöltek halkan a nyakamban, az új célomat kitűzve elindultam az irányba, amerre az idegenek távoztak a járműveinkkel. Több napos bóklászás után, ahogy az egyik estén felkötöttem magam egy fára, hogy ott aludjak, a lombok között megpillantottam egy óriási épületet… egy börtönt. És miután már négy napja figyeltem az ott lakókat és úgy tűnt, nem ők azok, akiket keresek, úgy döntöttem, hogy jobb lenne személyesen körbenéznem náluk. Hátha tudnának segíteni, vagy én nekik. Normális, nyugodt embereknek tűntek, ahogy az M14-esem távcsövén át figyeltem őket. De majd meglátjuk, ha szemtől szemben állunk... |