Harcra született (16+)
Sekigahara.
Ahogy a Shimazu Toyohisa magában ízlelgette elkövetkezendő csatájuk helyszínének nevét, ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak. Az arcán nyoma se látszott annak a furcsa érzésnek, ami mégis elöntötte a szívét. Akármennyire is várta a harcot, hogy végre bizonyíthasson, a szíve mélyén tudta, hogy ez a csata az életét követeli majd. Annyi baj legyen! Annyit fejet vágok le, amennyit csak tudok! – fogadkozott, és ez az önmagának tett ígéret eszelős viharként söpörte el minden addigi kétségét. Az elszántsága később sem szállt el. Embereivel őrült iramban tartottak a harcoló tömeg felé, Toyohisa végül gyalogszerrel vágott a többi bushi közé. Már amint megérezte a levegőben terjengő vér fullasztó szagát, tudta, hogy mi vár rá. A teste ösztönösen mozgott, a kardját rutinosan kapta elő, hogy levágjon mindenkit, aki az útjába áll. Pillanatokon belül felvette a csata ütemét. A küzdelem nem volt más számára, mint egyfajta tánc. Egy olyan párbeszéd, amit sok más emberrel folytathat. Az ütemet a szívdobogása szolgáltatta, míg szavait pengéjével adta mások tudtára. Közölte velük, kicsoda, és mit akar. Hogy mindenkinek levágja a fejét, akinek csak tudja. Ha meg kell halnia eközben, hát meghal. Bushi volt, így mindig készen állt arra, hogy szembenézzen a saját végzetével. Ennek ellenére tudta, hogy a mai nap valahogy más, mint az eddigiek. Nem csak amiatt, mert az országot uraló két legnagyobb hadúr, Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieyasu ebben a végső ütközetben döntik el, végül kinek a kezében egyesül Japán. Egy furcsa, a belsejét csiklandozó érzés azt sugallta, hogy számára ez a csata sokkal többet fog jelenteni. Hogy nem csak a szigetország sorsa dől el. Nem csak emberek ezrei hullanak majd el, akiknek a vére vörös tengerré változtatja majd Sekigahara zöld völgyét. Valami sokkal nagyobb, rajtuk túlmutató dolog veszi majd kezdetét. Toyohisa pedig tudni akarta, miért érzi olyan furcsán magát már napok óta. Hogy mi az, ami álmában is kísérti. Hogy mi tölti be az elméjét az egymásnak feszülő pengék éles csattanásainak visszhangja helyett. Noha kavarogtak benne a gondolatok, a férfi határozottan tört előre. Minél inkább elveszve érezte magát a saját testében, annál agresszívabb csapásokkal törtetett a csata forgatagába. Fejeket akarok. Többet, még sokkal többet! – kiáltotta magában. Közel sem volt olyan jó stratéga, mint egyes társai, de így is egyértelműen látta, hogy nem állnak túl fényesen. A Tokugawa-seregek létszámfölényben voltak, a két fél közti erőviszonyokat pedig csak még aránytalanabbá tette a sok áruló, akik a harc közben átpártoltak a győztesnek tűnő Ieyasu oldalára. Igyekezett nem gondolni az esetleges vereségükre. Inkább megpróbált még keményebben küzdeni, hogy elhullott bajtársai helyét is betölthesse. Csak rohant, döfött és vágott, félresöpörve minden mást, ami elterelhette volna a figyelmét. De hiába úszott a páncélja ellenségei vérében, a keze hiába lett lassan vízhólyagos a kardja folyamatos használatától, ellenségei nem fogytak. A testét sós víz borította, a páncélja kezdte óriási nehezékként lehúzni. Azonban Toyohisa egyszerűen csak nem foglalkozott ezekkel az apróságokkal. Sem azzal, hogy a föld csúszni kezdett a sok kiontott vértől, sem pedig azzal, hogy a füsttel és dögszaggal teli levegő hogyan égette a tüdejét. Az izmai sajogtak, a füle búgott… Egyszerre érezte magát gyengének, mégis hihetetlenül erősnek. Csak ilyenkor, a harc hevében, méltó ellenség után kutatva érezte igazán, hogy él. Így pedig bármilyen eszelősnek is tűnhetett, nem tudta teljesen visszafogni a belülről jövő eszeveszett kacagást, ami kitörni kívánkozott belőle, mert végül egy őrült mosoly formájában húzódott izzadtságtól és vértől csatakos arcára. Ahogy telt az idő, egyre kilátástalanabb lett a helyzet. Toyohisa látta embereinek arcán az elgyötörtséget, mozdulataikba is beleivódott már a vereség. Kevesen maradtak, és noha elszántak voltak, mind tudták, hogy nem tarthatják fel tovább az ellenséget. Úgy nem, hogy minden más daimyou serege elesett vagy visszavonult már, és csupán ők maradtak. A nyugati seregek elestek – söpört végig mindenki fejében a felismerés. Szólni viszont senki se szólt egyetlen szót sem. Mindenki tudta, hogy számukra vége nem csak a harcnak, de az egész háborúnak is. Így már csak annyit tehettek, hogy megpróbálták csökkenteni a károkat. Ezt pedig csak úgy volt lehetséges, ha visszavonulnak. Toyohisa nagybátyja, Shimazu Yoshihiro erős ember volt. Nem az a fajta, aki bárkinek is behódolna. Büszke férfi volt, ambíciózus, akit az ég nem kevés bölcsességgel és tehetséggel áldott meg. Annak ellenére, hogy tudta, már veszítettek, mégis gyávaságnak érezte a menekülést, így amíg Toyohisa rá nem beszélte, nem akarta elhagyni a csatamezőt. – A bushidounak megfelelően küzdöttünk ma, Ojiue[1]! Nem szégyen, ha visszavonulunk. Te vagy a Shimazu család feje, élve kell visszajutnod Satsumába! – mondta Toyohisa. Ebbe a három mondatba belepréselte minden maradék erejét és szenvedélyét. Ahogy Yoshihiro ránézett fiatal rokonára, annak szinte metsző tekintetéből tudta, hogy hiába is ellenkezne vele. A fiúnak igaza volt: élnie kell, ha meg akarja védeni Satsumát. Toyohisa pedig nem olyan ember, aki ne tenne meg bármit az otthonuk védelme érdekében. Így hát megfogadta unokaöccse szavait, és elrendelte a visszavonulást. Toyohisa tudta, hogy nem lesz egyszerű elhárítani azokat az ellenséges csapatokat, amelyek el akarják majd vágni előlük a menekülési útvonalat. Sok katonát küldtek a visszavonuló csapatuk után, és az ellenség fokozatosan beérte őket. – Védjétek a parancsnokot! – kiáltotta a körülötte lévő katonáknak, ahogy megállt az út közepén. Mögötte nagybátyja idegesen megtorpant lovával, nem értve, Toyohisa miért nem tart vele. – Toyohisa! – ordította, mire a szólított visszakiáltott. Nem hagyta, hogy az öreg bármi mást is mondjon. – Kérlek, vonulj vissza! – kérlelte az idős férfit. – Ojiue, kérlek, vonulj vissza! A többit majd én elintézem! Az utolsó mondatban Yoshihiro már tudja, Toyohisa mire készül, és teljes testében reszketni kezdett idegességében. Mérgét és aggodalommal vegyes féltését lova is megérezte, és nyugtalanul ficánkolt alatta. – Micsoda?! Hiszen te is visszajössz velem Satsumába! Toyohisa! – kiáltotta fájdalmasan. Unokaöccse azonban továbbra is szilárdan állt az úton, határozott alakját többé semmi nem mozdíthatta onnan. Ahogy lágy szellő kezdte kisöpörni a koszos és vértől ragadó sötét tincseket Toyohisa arcából, a férfi ajkai szóra nyíltak. – Én is vissza akarok menni. Haza, Satsumába! – mondta ünnepélyesen, majd lassan visszafordult, és még egy utolsó pillantást vetett döbbent nagybátyjára. – Ha meg kell halnom, hát Satsumában akarok meghalni! De ha most én és a körülöttem lévők is mind meghalunk, de te élve visszatérhetsz Satsumába… úgy megnyertük ezt a csatát! – Utóvédek, alakzatba! Ideje meghalni! – Mást nem is kellett mondania, mindenki szemében újra fény gyúlt. Parancsára a fegyveres katonák mind újra felvették a tüzelési alakzatot, és a közeledő lovak keltette zaj felé céloztak puskáikkal. Tekintetük újra megtelt akarattal és kitartással, fáradt testük felett újra visszanyerték az irányítást. Tudták, hogy most valószínűleg meghalnak. De azt az urukért és a hazájuk védelméért bármikor készen voltak megtenni. Hiszen Satsuma katonái voltak… Yoshihiro nem szólalt meg többé, csak egy utolsó pillantással mélyen az elméjébe és a szívébe véste Satsuma rettenthetetlen katonáinak képét. Olyan látvány volt ez, amit ember csak életében kevésszer tapasztalhat. Névtelen, sehonnai hősök tucatjait látta, akiket bátor unokaöccse megfürdetett Amaterasu-oomikami fényében. Olyan megfoghatatlan, kimondhatatlan dicsőséget pillantott meg harcra kész, feszülő izmoktól duzzadt alakjaikban, hogy a szíve megtelt gyönyörrel. Mintha csak egy seregnyi kami szállt volna le a földre, pont elé. Ezért a látványért érdemes volt élnem. És értük élek majd tovább – gondolta Yoshihiro, majd mikor egyik embere jelezte, hogy indulniuk kell, lovát megfordítva elszáguldott. – Várni foglak, Toyohisa! Satsumában várlak majd! – kiáltotta még vissza, ahogy egy másodpercre visszapillantott unokaöccsére. – Várni foglak! Nem halhatsz meg, Toyohisa! – ordította, majd végül újra előre fordult. Többet nem szólt, és nem is nézett hátra akkor sem, amikor számos ordítás és a csata nyilvánvaló zajai ütötték is meg a fülét. Csak törtetett előre, Satsuma felé, szívében a viszontlátás reményével. Miközben Toyohisa harcolt, végig a szívében visszhangzottak nagybátyja szavai. Minden egyes vágást, amit ejtett, és lépést, amit megtett, áthatott a férfi iránti szeretet és tisztelet. Yoshihiro egyszer már megmentette, és ezért végtelenül hálás volt neki. Számára csak ő és Satsuma számított, és ha ehhez több tucat emberen kellett átverekednie magát, könnyedén kész volt ezt megtenni. Az pedig csak külön kihívást és örömöt okozott a számára, hogy végül Ii Naomasát is lelőhette. Toyohisa akkor eszmélt rá fájdalmaira, amikor Naomasa emberei elmenekültek sérült urukkal, és magára hagyták. – Hadd vegyem a fejed, Naomasa! – kiáltotta utánuk, de hiába. Nem volt senki a közelben, aki meghallhatta volna, de amilyen fájdalomtól eltorzult arccal próbált artikulálni, csak nehezen lehetett volna kivenni a szavait. Ott állt az úton, egyedüli társaságát az elesett katonák holttesteinek tucatjai jelentették. Idővel pedig be is esteledett, így a sérült férfi magányosan bolyongott a sötétben. Az erdő pedig riasztó és komor hely volt éjszaka. A hidegtől és erős fájdalmaitól reszkető Toyohisa csak lassan tudott haladni. Rettentően fázott, ezen pedig az se segített, hogy teljesen eláztatta ez eső. De valahogy ennek ellenére is nyugodt volt. A páncéljára és ruhájára tapadó vért részben lemosta az eső, és mintha őt magát is megtisztította a természet. Békét érzett, de csak egy rövid ideig, mert a vérveszteségtől idővel hallucinálni kezdett. Mindenhol koponyákat látott. Széttrancsírozott emberi testeket, levágott fejeket. Vért és bensőségeket, míg végül már azt se tudta, kicsoda is ő valójában. Céltalanul haladt előre, dülöngélve, botladozva. A kezében mindezek ellenére ott szorongatta a kardját. Valahogy még úgy is a kezében maradt a fegyver, hogy a végtagjai belilultak, és a vérhiánytól már rég nem is tudta mozgatni őket. – Satsuma… Ojiue… – suttogta alig hallhatóan, miközben erősen zihált. Hirtelen elsötétült minden. Csak egy röpke pillanat volt, közvetlenül utána erős fény világított Toyohisa szemébe. Nem értette, az előbbi sötétség után miért lett hirtelen világos körülötte minden, így korábban fáradtan csüggesztett fejét felemelte. Ahogy a szemügyre vette a fényesen kivilágított folyosót, ahol állt, tudatát újra tisztának érezte. Érzékelte a végtagjait, de a fájdalom továbbra is kínozta a testét. Továbbra is erősen folyt belőle a vér, a kezdetben apró vércseppek végül igazi tócsát alkottak alatta a padlón. A fehér folyosón, tőle távolabb egy nagy asztalt pillantott meg, mögötte pedig egy rejtélyes férfi ült. Sose látta még az alakot, de valahogy az egész külleme furcsálással töltötte el Toyohisát. Még sosem látott ilyen világos hajú és szemű embert… Ránézésre tudta, hogy nem egy másik japánnal van dolga. Csak döbbenten állt és bámulta a furcsa japán nyelvű papírokat tartó férfit. Ekkor jutott el a fülébe a dallam, ami a férfi felől hallatszott, és amit nagy megrökönyödésében eddig valamiért észre sem vett. „They can keep me high 'Til I tear the walls 'Til I save your heart And I take your soul And what have we done? Can I be undone? In the evil heart In the evil soul…” Toyohisa próbálta értelmezni az ismeretlen eredetű szavakat, de nem járt sikerrel, ami csak tovább fokozta a benne felgyülemlő feszültséget. – Következő! – szólalt meg végül az idegen, mire Toyohisából kitörtek a kérdések. – Mi a franc?! Mi ez a hely?! Hol vagyok?! És te ki vagy?! Te rohadék… Haza fogok menni… Satsumába! – Alig fejezte be az ordibálást, Toyohisa furcsa szélfújásra lett figyelmes. Az eddig mozdulatlan levegő oldalról megcirógatta a haját. A férfi egy pillanatra ledöbbent, mikor ez a szellő hirtelen oldalirányba kezdte húzni. Hiába próbált ellenállni, az ajtó, ami mellett állt, mintha magába akarta volna szippantani. Látta, ahogy a testéből kiszivárgó vércseppek eltűnnek az ajtó sötétségében, és pár pillanattal később őt is elnyelte a furcsa feketeség, a fehér folyosón újra egyedül hagyva az ismeretlent. Toyohisa félig eszméletlenül feküdt a földön. Az arcát fűszálak csiklandozták, ruháiba pedig kellemesen bele-belekapott a szél. Az orrában érezte a föld tiszta illatát, a hátán pedig a nap sugarai keltette melegséget. Nem tudta, hogy hol van. Csak abban volt biztos, hogy többé nem a saját világában. Nem sejtette, itt milyen veszélyek leselkednek rá, vagy miképpen juthatna haza. De mielőtt végleg elvesztette volna az eszméletét, megfogadta magának, hogy akárhány onit is kell a poklok mélyebb bugyraiba küldenie, akárhány világon kell átküzdenie magát, haza fog térni. Vissza Satsumába, a nagybátyja mellé. Ahova tartozik. |
[1] Régies, rendkívül tiszteletteljes kifejezés, aminek a jelentése „nagybácsi”.
|